Beát 2021-ben diagnosztizálták bélrendszeri daganattal, áttétes stádiumban. Ezért több műtéten és kemoterápián esett át. Egy csendes periódus után recidivált a betegség, ezért újra kezelés alatt van.

1. Mit éreztél, amikor szembesültél a diagnózissal?

Azt sem tudom megmondani, mikor szembesültem a ténnyel pontosan, mert a korház alkamazottai viselkedéséből gyanítottam, hogy nagyobb a baj. 10 napot töltöttem az Intenziv terápiás osztályon kis külön, többitől elzárt szobában, kb 3*3 négyzetméteren, nagyon hiányzott az ablak, a friss levegő, a Napsütés. Még nem jött meg a citológia eredménye, de doktoraimon érezhető volt, hogy ők már tudják biztosra a diagnózist. Először a sztóma meglétét kellet elfogadnom, addig én ilyenről nem is igazán hallottam, aztán fokozatosan felfogtam, hogy nem is az a nagyobb probléma. Egy séta alkalmával kinyitottak nekem egy ablakot ott tölthettem egy kis időt, néztem a kora esti fényeket, a park felett köröző varjakat és fellélegeztem, ki akarok jutni innen. Ki akarok/tudok menni. Másnap visszahelyeztek az osztályra, itt a látogatóba jött asszisztensek, orvosok támogattak. A citológia eredményét hozó nőgyógyász doktornő a tény feltárás után hagyott annyi időt nekem, hogy valamennyire tudatában legyek a dolgoknak és elmondta, a folytatási lehetőséget is. Az igazi (legmélyebben érintő) tényközlés, egykori tanitványomtól jött, akinek elküldtem leleteimet, hogy olvassa át mert én nem sokat értettem belőle , ő írta meg, hogy nagyon sajnálja de nem tud jó hírt mondani, négyes stádium, de elmondta azt is, hogy keresni fogják a további áttéteket, sok vizsgálat és kemoterápia vár rám. Így magyarul azért csattogott egy ideig a fejemben, de aztán rájöttem, hogy a múlton már változtatni nem lehet, így inkább az energiát a jövőbe helyezzem, és gyógyulgassak szép lassan. A máj áttéteket májusban le is műtötték és azután a kemoterápia is leállt, visszacsatolták a vastagbelet is és megszüntettek a kemóterápiát. Az igazi fekete leves számomra eután jött, amikor kiderült, hogy a májon újra fejlődtek a daganatok, ekkor azt éreztem nagyon elfáradtam, nem akarom folytatni/ujra kezdeni. Ekkor baráti tanácsot elfogadva pszihológushoz fordultam, igy sikerült túljutnom ezen a mélyebb ponton is.

2. Mi volt a mélypont?

Nem tudok egy mélypontot megnevezni, inkább hullám vőlgyek és magasságok sokasága . Nehezebb időszakok voltak a műtéti felépülések időszakai, amikor teljesen haszontalannak éreztem magam és nem láttam a végét és talán a legmélyebb hullám az volt, amikor azzal szembesültem a tavaly nyár elején, hogy a dagant újra kialakult. Szinte feleslegesnek éreztem minden addigi kezelést.

3. Mi segített átjutni a mélyponton?

Amig első körben kórházban voltam, amikor betegségemre fény derült, a korházi alkalmazottak hozzám való viszonya segített. Covid időszak volt így külső látogatókat nem fogadhattam, de az aszisztensek, orvosok (nem csak a kezelőorvosom) időnként benéztek hozzám. Sokszor eszembe jut annak az aneszteziológus doktornőnek a szava aki elmondta nekem, hogy milyen sokat fejlődött az orvostudomany az onkológia terén és hogy van remény és egy percig se keseregjek. Betegségem másfél hónappal a diagnosztizálás után nyilvánosan a világhálóra került, barátnőim sokadik meggyőző kérése után, mivel a betegség tudatosítása mellett anyagi nehézségekbe is ütköztünk. Ezt a sokféle kezelési mód és az addigi műtétek hozták. Én hirtelen egy információ gócba találtam magam, ahonnan a számomra legmegfelelőbbet kellett találnom és arra az anyagi keretet megteremteni. Anyagiakban a nagyvilág segitégemre sietett, pillanatok alatt elúszott ez a sötétszűrke felhő. Ez alatt megerősitettek abban, hogy egy rögös úton sem vagyok egyedül. Rengeteg üzenetet, telefonhívást kaptam és személyes megkeresések is voltak, Covid nehézségeit leküzdve . A család mellett igy nagyon szilárd alapot kaptam a XXI. század embereitől, nemcsak kollegák, barátok, tanítványok, ismerősök hanem addig ismeretlenek is beleértve a betegtársakat, folyamatosan fenntartják a gyógyulásba vetett hitemet. Kulcsa csak annyi, hogy legyen alkalmunk, bátorságunk (nehéz volt ez számomra is) kimondani a problémáinkat, nyíltan beszélni ezekről. Konkrétabb segitség volt amikor megkerestem, ugyancsak baráti tanácsra, egy pszihológust, sokat vitt előre.

4. Hogyan formálta a betegség jelenléte az életszemléleted?

Sok minden megnyílt. Az egy év betegszabadság alatt lett idő meditációra, különböző külső kezelésre (energiakezelés), befelé fordulásra, megerősödött bennem az emberekben vetett hitem (támogatásuk nélkül nem tudom most hol is lennék és itt a tág környezetet értem, nem csak a szilárd alapot képző szűk és tágabb családot). Az optimizmusomnak kaptam egy pozitív lendületet (löketet ), megtanultam az elfogadást (nemcsak a betegség tudatát, hanem a környezetem gondoskodását)

5. Mit csinálnál másképp, mit változtatnál?

Hogy bármit másképp csinálnék …mivel nem tudjuk mitől is alakult ki azon nem lehet változtatni, igy talán hamarabb fordulnék orvoshoz. Próbálkoznék egy tudatosabb étkezéssel, igyekeznék tudatosítani a stresszforrásaimat.