A fehér köpeny két oldalán

Az orvosi hivatásban megrázó pillanat, amikor a gyógyító maga válik kiszolgáltatott beteggé. Dr. Kelemen-Nemes Kinga marosvásárhelyi negyedéves neurológus rezidens doktornőt az elmúlt 17 hónap veszteségei és tapasztalatai indították el azon az úton, hogy daganatos betegségével való küzdelem során megélt traumáit a sorstársak támogatásának szolgálatába állítsa.

​Kinga története 2024-ben, egy meddőségi kivizsgálás során kezdődött, ahol korai stádiumú méhtestrákot (endometrium adenokarcinómát) diagnosztizáltak nála. Mivel a kezdeti cél a fertilitás megőrzése volt, ezért (nem az előírásokat követve) teljes méheltávolítás helyett kisebb lokális beavatkozásokkal próbálták a daganatot eltávolítani. Az ismételt beavatkozások ellenére a betegség előrehaladt, érintve a petefészket, a hashártyát és a környező szöveteket is.

​​A daganat kiterjedése miatt nyilvánvalóvá vált, hogy a betegség áttétes, 4B stádiumba lépett. Ezen a ponton elkerülhetetlenné vált egy radikális, kiterjesztett nagyműtét, amelyet idén hatciklusos kombinált kemoterápiás kezelés követett.
A fizikai megpróbáltatások és a kezelések utáni érzelmi hullámvölgyek megélése közben, Budapesten, a kemoterápiás kórteremben született meg benne az elhatározás, hogy a tapasztalataival másoknak segítsen. Jelenleg a fenntartó hormonterápia, szoros utánkövetés és a testi-lelki felépülés időszaka zajlik, miközben újra tudatosan tervezi a jövőjét. Kinga célja, hogy saját megélésein keresztül hiteles kapaszkodót, megértést és támogatást nyújtson azoknak, akik hozzá hasonlóan ezen a nehéz úton járnak.

Orvosként más szempontból nézed a benned zajló folyamatokat, kezeléseket, lehetséges kockázatokat. Ez a tudás számodra áldás, egy plusz fegyver vagy inkább hátráltatott a túl sok információ?

Kettős dolog volt. Egyrészt áldás, mert tudatosabban tudtam dönteni, jó döntéseket hozni, értettem mi miért történik, nem volt idegen semmi.
Másrészt egy plusz teher is volt, mert pontosan tudtam, a lehetséges forgatókönyvet, statisztikát, prognózisokat, így nehéz volt egyszerűen “csak” betegként jelen lenni. Ritkán sikerült csak hátradőlnöm és csak úgy sodródni az árral.
De összességében úgy gondolom, hogy inkább áldás volt, mert amikor rosszra fordultak a dolgaim és előrehaladott stádium lettem, akkor hamar felismertem a helyzet súlyosságát, jókor és jó helyre léptem.

Volt olyan mondat vagy gesztus a kezelőorvosaid részéről, amelyet korábban te is természetesnek vagy szakmainak tartottál, de betegként döbbentél rá, hogy valójában kontraproduktív ? Hogy élted meg, hogy most nem orvosként vagy jelen ?

A kezelőorvosaim részéről talán nem. De rengeteg mindent átértékeltem, ami régen természetes volt, most páciensként teljesen más. Például, hogy az orvosaim mindig elérhetőek voltak, bármikor írhattam vagy hívhattam őket, ha gond volt, mindig válaszoltak. Régen természetes volt, ha az orvos nem válaszol a betegének, mert “túl elfoglalt”. Vagy ne bagatelizáljak el semmilyen tünetet. Mindenre alaposabban oda kell figyelni – ezt most megtanultam. Hogyha a páciens rosszat érez magával kapcsolatosan, ha érzi, hogy nem jók a dolgok – akkor az nagy valószínűséggel úgy is van!
Nagyon furcsa érzés volt orvosként betegnek lenni, sokszor nem volt egyáltalán betegség tudatom és hiányzott mindig a fehér köpeny. Nagyon nehéz, amikor az ember saját magáról kell döntsön.

Hogy írnád le a diagnózissal szembesülés pillanatát?

A diagnózissal szembesülés pillanatát nem lehet megfogalmazni. 2024 november 20, reggel 8 óra 49 perc. Az egy olyan pillanat volt, amikor az addigi normális, boldog életem/ világom összedőlt egy perc alatt, amikor hirtelen mások lettek a prioritások, amikor a félelem, a bizonytalanság lett úrrá.
De persze fizikai tüneteim is lettek a sokktól. Otthon voltam egyedül. Reggel volt. És emailben megnyitottam a műtétem szövettani eredményét (amit addig minden orvos benignus (jóindulatú) folyamatnak mondott): endometrium adenokarcinóma, kiemelt betűtípussal, aláhúzva, felkiáltójellel.
Az első dolog az volt bennem, hogy biztosan nem az enyém, mert ilyen nem történhet meg, megnéztem gyorsan a nevet, de talált, az enyém volt.
Ájulás közeli állapotba kerültem, felhívtam a férjemet, hogy jöjjön haza, elmondtam, hogy rákot írtak le és el fogok ájulni. Itt már nem láttam, nem hallottam, elsötétedett a kép és nagyon erős hányingerem lett. Egy összezavarodott állapothoz tudnám hasonlítani azt az állapotot.

Milyen kapaszkodóid voltak ezen a rögös úton? Orvosként gondolkodtál, vagy átléptél a tényleg halmazán, és spirituálisabb szemmel nézted az elmúlt időszakot? Gondolok itt a miértekre: miért én, miért most, miért ez?

Nekem a kapaszkodóm a Jóisten, a családom és a sport volt. Rengeteget foglalkoztatott az a gondolat a betegségem alatt, hogy miért van az, hogyha van két ember, ugyanazzal a diagnózissal, ugyanazzal a stádiummal, ugyanazzal a kezeléssel, ugyanazzal a hittel, akkor miért van az, hogy az egyikőjük meghal, a másik viszont nem. Mert itt valami többnek kell lennie. Nem csak a testről és a fizikai dolgokról szól. Ez ennél több. Végig sportoltam a kemoterápiák alatt is, mégha nem is olyan ütemben, ahogy az megszokott volt. A legelején kerestem a miérteket, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csak időpocsékolás, mert van, amire a földi életben nem fogok választ kapni. Majd egyszer, majd később…
Sosem néztem csak orvosi szemmel sem más betegségét, sem pedig az enyémet.
Tudtam, hogy ez többről szól, mint testi megbetegedés.
A gyógyulás kezdetén felkerestem egy pszihiátert, akire nagyon felnézek emberként és szakemberként is. Ez volt a gyógyulásom első lépése. Megkérdeztem tőle, hogy most mihez kezdjek. És ő két dolgot mondott: el kell kezdeni megbarátkozni a halállal, mert minden probléma abból adódik, hogy félünk a haláltól (ennek az értelmét nagyon nehéz volt megértenem 29 évesen) és azt, hogy a betegség három szinten történik, testi- azt bízzam az orvosokra, lélek szinten- és elme (én az utóbbi kettőn tudok dolgozni magamért). Majd felkerestem egy kineziológust és egy pszihológust. Aztán elkezdtük a munkát. Mindent megszerettem volna tenni a testi- lelki gyógyulásomért.

 Mit tanácsolnál egy betegnek aki most szembesül egy daganatos betegség diagnózisával ?

Azt szeretném tanácsolni, az olyan betegnek, aki most szembesül a daganatos diagnózisával, hogy ne féljen, legyen bátor és erős. Hogyha pedig nem megy, akkor merjen segítséget kérni. “Ne félj, csak higgy”! Isten mindig erőt ad. Egyszerre sosem ad sokat, de mindennap egy keveset, hogy elég legyen az adott nap feladataihoz. És haladjon nyugodtan lépésről-lépésre, vizsgálatról-vizsgálatra. Ne kapkodjon. Valamint azt, hogy mindig van kiút, minden nehéz helyzetből fel lehet állni, mindig! Nincs az a gödör, amiből Isten ne tudna kiemelni!

………………………………..
Köszönöm szépen ezt a beszélgetést, rengeteg gondolatot indított el bennem, amiket még nem is tudok szavakba önteni, csak kavarognak bennem.

Ha Te is megosztanád a történeted, írj bátran !