Ki vagyok most, hogy az életem, amit elképzeltem, már nem létezik ugyanúgy?- Dr. Kelemen-Nemes Kinga, méhtestrák érintett blogbejegyzése.

“Nem vettem észre, hogy zuhanok,
olyan ijesztő ez az egész,
de vissza nem emelkedhetek,
hiszen ez szabadesés.
Most élvezni kéne a zuhanást,
de iszonyúan félek, és nem tudom,
mi lesz, mikor újra földet érek,
nem bukhatom el, jesszusom!
Szemeimet most inkább becsukom,
és várom az ébredést,
a becsapódás után majd újrakezdek
egy biztosabb felemelkedést.”
(Tamás Andrea – Újrakezdem)

Az ember a megszokott mókuskerékből kiszakad, bekerül az onkológiára, átkapcsol a túlélő üzemmódba, aztán teszi, amit tennie kell. A túlélési ösztön és az élet iránti szeretet most erősebb, mint valaha. És közben arra vágyik, minden porcikájával, hogy ennek a rémálomnak végre vége legye, hogy elmúljon a vihar.
Majd lassan – lassan véget érnek a műtétek, a kezelések. És eljön az az idő, amiről oly sokat álmodtunk. Ráírják végre a kezelőlapra, hogy befejező kezelés, majd szoros kontrol következik a továbbiakban. Kilábalok az utolsó kemoterápiás kezelés rosszulléteiből és körülöttem mindenki azt kérdezi, hogy most boldog vagy-e, hogy örvendesz-e.

És én eközben nem érzek semmit

Nem érzem azt a katartikus élményt, amire számítottam, nem érzem a felhőtlen boldogságot, de talán még azt sem, hogy egy kő esett volna le a vállamról. Ijesztő volt ez az érzés. Helyette egy megmagyarázhatatlan ürességet és szomorúságot éreztem. Aztán sokat keresgéltem, olvastam erről és megakartam fejteni a miértjét és arra a következtetésre jutottam, hogy ez az érzés normális. Ez a szakasz normális. Hozzátartozik ez is a hullámvasúthoz.
Ezt azzal magyarázzák, hogy a kezelések alatt van egy biztos pont, mindig készülni kell a következőre, én mindig azt képzeltem el, hogy a kemoterápiás kezelés egy boksz meccs, több van belőle, de mind meg kell nyerni őket. Fegyelmezetten fel kell készülni rájuk, aztán mehetünk a ringbe és bár igaz, hogy kapunk pár ütést, de mindig felállunk. Megtanultam, hogy mindig csak egyszer többször kell felállni, mint ahányszor elesünk. A (kezelések), a meccsek között nincs idő a siránkozásra, önsajnálatra, mert akkor a felkészülési időből veszítünk. Szóval….teljesen normális az üresség érzése, hogy már nem hajt az adrenalin, nem kell már helytállni a kezelések alatt.

Mielőtt elkezdenénk újra építeni magunkat, jönnek a kérdések, hogy hol hagytam abba az életem, vajon honnan kellene folytatnom. Miért nem találom a régi énemet, a régi érzéseimet, hogyan tanulok meg újra örülni, újra nyugodt lenni.
Az ember azt gondolná, hogy végre vége ennek a sok érzelmi hullámvasútnak, közben pedig nincs, mert hiába akarjuk lerövidíteni, megkönnyíteni a keresztünket, nem lehet. Végig kell menni minden fázison. Édesanyám úgy fogalmazott, hogy mint egy halacska, akinek le kell mennie a mélyre és utána szép lassan úszik vissza a felszínre. Nem lehet semmit elkerülni. Meg kell élni minden egyes fázist, de előtte fel kell ismerni, hogy most ebben vagyunk. És ez talán azért is nagyon nehéz, mert erre a társadalom nem gondol, ez nem olyan látványos, mint a kezelések, ez láthatatlan, legbelül van. Ezért talán így már nem is olyan furcsa, hogyha megkérdezik 2 hétre a kemoterápiás kezelés után, hogy mikor megy vissza dolgozni az ember. A hosszú ideig tartó és megterhelő onkológiai kezelések során a betegek kikerülnek az egészséges emberek aktív hétköznapjaiból, meggyógyulva ugyanide kell visszatérniük. Csakhogy ők közben olyan traumákon mentek keresztül, amelyek nagyon megnehezítik a visszailleszkedést az egészségesek világába.

Miközben ott van az érzés, hogy újra össze kell raknom magam. Meg kell újra ismernem önmagam, meg kell tanulnom élni ebben az új testben.

Mert aki bemegy a viharba, már nem ugyanolyan emberként jön ki belőle, soha nem lesz már ugyanaz az ember. De talán csak a fájdalmak árán lehet fejlődni. Ilyen veszteségek, traumák, nehéz kezelések után talán az ember megérti az élet értelmét. Megérti és megtanulja, hogy Isten nélkül senkik vagyunk, hogy az erőnket tőle kapjuk.
Nincs egy recept, hogy ezek a betegek hogyan kellene érezzék magukat. Most minden megengedett.
Én kiegyeztem magammal, azzal az idegen emberrel, aki visszaköszön a tükörben, hogy nincs semmi elvárásom magamhoz. Nem várom el, hogy gyorsan begyógyuljanak a testi és lelki sebeim, mert semmit nem lehet siettetni. “Mindennek rendelt ideje van…ideje van az ültetésnek és ideje annak kiszaggatásának, …ideje van a megölésnek és ideje van a meggyógyításnak.. ideje van a sírásnak es ideje van a nevetésnek, ideje van a jajgatásnak és ideje van a szögdelésnek.” Minden jónak eljön az ideje, de nem egyik napról a másikra. Legyünk türelmesek önmagunkhoz és a testünkhöz, mert nagy terheket cipelt.

Nem várom el, hogy ne fájjon semmim, mert az szürreális lenne. A fizikai fájdalom azt jelenti, hogy élünk, azt jelenti, hogy túléltünk, azt jelenti, hogy győztünk és ennek csak örülni lehet. Azt gondolom, hogy a sorsunkat, a megpróbáltatásokat nem mi választjuk, nem mi kértük, nem tehetünk róluk, de arról, hogy hogyan állunk hozzá, arról igen. A döntés a mi kezünkben van. A bennünk rejlő fény képes elnyomni a külvilág sötétségét.
Nincsenek már nagy céljaim, nincsenek húsz- harminc éves terveim. Csak kicsik, lépésről lépésre.
Időt hagyok magamnak, hogy elgyászoljam azt az életet, amit élhettem és szerettem volna.
Hogyha túl sokat veszítettünk, az azt jelenti, hogy Isten a régi házat, a régi téglákat lerombolta azért, hogy újat építhessen, egy jobbat, egy sokkal erősebbet, értékesebbet. Emiatt egy régi téglát sem hagyhatott meg, régi alapokra építeni nem lehet.
Meg kell tanulnunk újra építeni az önbizalmunkat és újra kell bíznunk a testünkben.
Nekem a céltudatosság, az önfegyelem most a kezelések utáni időszakban is rengeteget segítettek. Van rendszeresség a napjaimban, ugyanabban az órában kelek, ugyanabban az órában fekszem, rendszeresen étkezem és a sport most sem hiányzik a napjaimból. Ezekre tudatosan nagyon figyelek, kedvemtől függetlenül. Ösztönből jött egy érzés, hogy én szeretnék egy virágos kertet, palántákat, gyümölcsöket és zöldségeket ültetni. Nekem ez a terápiám most. Teljesen kikapcsol és érzem, hogy ezáltal gyógyulok. Szerintem nagyon fontos, hogy megtaláljuk azokat a tevékenységeket, amik feltöltenek és jó kedvre derítenek.
Hiszek a fokozatosságban, hogy bőven jó, hogyha fokozatosan szokunk vissza az életbe. Apránként, nem siettetve semmit. Nem szabad. A lélek, elme és test egy túlélő üzemmódban volt hosszú időn keresztül, most újra egyensúlyt kell találjon, újra meg kell nyugodnia.

Meg kell tanulnunk újra örülni.

Ez nagyon fontos. A betegségem megtanított arra, hogy az öröm és a boldogság nem a nagy sikerekben van, hanem az apró dolgokban rejlik, egy sétában, egy naplementében, egy jó könyvvel a kezünkben, egy lassú reggelben, egy szívből szóló imában vagy egy őszinte nevetésben, az őszinte szeretetben, a madarakban a kék égen. Ezek azok a dolgok, amik igazán fontosak és számítanak.
Gyakoroljuk a hálát, kezdjük el, ha eddig nem tettük. Mindig van amiért annak lenni, mindig.
“Küzdeni nem szabad! A küzdelem egy harc! A harc mindig veszteséggel jár! Az igazi eszköz egy betegségben is a szeretet, hála, a békesség érzése! Elfogadni és megtanulni azt, amire tanít!“
Végezetül pedig ne felejtsük el, hogy bár ez a szakasz is nagyon nehéz és nem tudjuk kikerülni, de sosem vagyunk egyedül, mert Jézus megígérte, “ íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

……………………………………………………………………………………………………………………….

A háttér

Dr. Kelemen-Nemes Kinga marosvásárhelyi negyedéves neurológus rezidens doktornőt az elmúlt 17 hónap veszteségei és tapasztalatai indították el azon az úton, hogy daganatos betegségével való küzdelem során megélt traumáit a sorstársak támogatásának szolgálatába állítsa.

​Kinga története 2024-ben, egy meddőségi kivizsgálás során kezdődött, ahol korai stádiumú méhtestrákot (endometrium adenokarcinómát) diagnosztizáltak nála. Mivel a kezdeti cél a fertilitás megőrzése volt, ezért (nem az előírásokat követve) teljes méheltávolítás helyett kisebb lokális beavatkozásokkal próbálták a daganatot eltávolítani. Az ismételt beavatkozások ellenére a betegség előrehaladt, érintve a petefészket, a hashártyát és a környező szöveteket is.

​​A daganat kiterjedése miatt nyilvánvalóvá vált, hogy a betegség áttétes, 4B stádiumba lépett. Ezen a ponton elkerülhetetlenné vált egy radikális, kiterjesztett nagyműtét, amelyet idén hatciklusos kombinált kemoterápiás kezelés követett.
A fizikai megpróbáltatások és a kezelések utáni érzelmi hullámvölgyek megélése közben, Budapesten, a kemoterápiás kórteremben született meg benne az elhatározás, hogy a tapasztalataival másoknak segítsen. Jelenleg a fenntartó hormonterápia, szoros utánkövetés és a testi-lelki felépülés időszaka zajlik, miközben újra tudatosan tervezi a jövőjét. Tapasztalatait, megéléseit Restart nevű blog formájában osztja meg.