Kapcsolataink az életünk egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényezői. Mondhatni a létezésünk alapját adják. Kapcsolatainkon keresztül tanulunk a legtöbbet saját magunkról, a világról, nem csak kísérői életünknek, sokkal inkább alakító, szervező elemei. Sokszor a legnehezebb élethelyzetekben válik igazán egyértelművé a jelentőségük. Egy daganatos betegség alapjaiban rendezheti át kapcsolataink dinamikáját, a bennük betöltött szerepeinket, illetve az önmagunkhoz való kapcsolódást is (Seiler & Jenewein, 2019). A megszokott szerepeink- a gondoskodó szülő, a támogató partner, az önálló felnőtt- akaratunktól függetlenül átalakulnak, és új élménnyé válik, hogy segítségre szorulunk a mindennapokban (Ahmad et al., 2016). Ez a folyamat egyszerre lehet megterhelő, mert a kontrollérzet csökken, de lehetőség is rejlik benne, hiszen mélyíthetik, erősíthetik a másokkal, illetve az önmagunkkal való kapcsolódást is (Batista et al., 2015).

A társas kapcsolatok különösen fontos védőfaktorrá válhatnak.

A kutatások azt mutatják, hogy a társas támogatás segítheti a jóllétet, megküzdési folyamatokat, és a kezeléshez való alkalmazkodást is (Usta, 2012). Viszont az, hogy milyen a „jó” támogatás, nem mindig egyértelmű, és egyénenként változhat.
Éppen ezért fontos, hogy a kontroll az érintettnél maradjon, lehetősége legyen neki kifejezni pontosan mire is van szüksége, és a környezet nyitott legyen az ehhez való alkalmazkodásra.

A valódi jelenlét nem mindig a legnagyobb szavak, ígéretek megtalálását jelenti, hanem a nyitott, őszinte, elfogadó odafordulást, ahol van tér a nehéz érzések kimondására, anélkül, hogy azokat bagatellizálnánk, vagy megpróbálnánk megváltoztatni.

Fontos az is, hogy jelen tudjunk maradni, akkor is, ha nincs megoldás, vagy megnyugtató válasz.
A segítség nem feltétlenül nagy gesztusokban jelenik meg, hanem apró, hétköznapi tettekben: egy bevásárlás felajánlásában, egy közös sétában vagy a mindennapi feladatokban nyújtott támogatásban. Az ilyen tehermentesítés biztonságérzetet adhat, és azt az üzenetet közvetíti, hogy a betegnek nem kell mindent egyedül hordoznia (Korotkin et al., 2019).
A betegség ugyanakkor az érintett számára is jelentős belső alkalmazkodást igényel, az addigi szerepek megváltozása miatt. Nehézséget jelenthet, hogy az addigi, gondoskodó, „kézben tartó”, támogató szerepből gondoskodást igénylő pozícióba kerülnek, mely együtt járhat a kiszolgáltatottság érzésével, önmagukat teherként értelmezhetik (Park et al., 2009). A megküzdés annak felismerése is lehet, hogy a segítség elfogadása nem a gyengeség jele, hanem része a saját magunkkal szembeni tiszteletnek, gondoskodásnak, és a kapcsolataink mélyebb megélésének. Ahogyan korábban mi is támaszt nyújtottunk másoknak, úgy életünk bizonyos szakaszaiban természetes, hogy mi válunk támogatásra szorulóvá (Carolan et al., 2017).
Ebben a folyamatban segíthet:

• Az új szerepeink értékének felismerése („Ebből a szerepből milyen értéket tudok bevinni a kapcsolataimba?)
• Az önmagunkkal való empatikus viszony kialakítása (Mit mondanék egy barátnak, aki önmagát teherként látja?)
• A kontroll új formáinak megtalálása a mindennapok apró döntéseiben (Mi az, amit tudok kontrollálni a mindennapokban?)
• Annak elfogadása, hogy az értékességünk nem kizárólag teljesítményhez vagy önállósághoz kötődik (Lie et al., 2017).

A betegség így, minden nehézsége mellett, lehetőséget is teremthet arra, hogy a kapcsolatok kevésbé a szerepekről és elvárásokról, sokkal inkább a valódi odafordulásról, együttlétről szóljanak.