Hogy lehet érzések széles skáláját, egész palettáját vonalakba, alakokba, árnyékokba, színekbe önteni, sejtcsomóból univerzumot teremteni egy rajzlapon?

Csillát, aki festőművész, 2021 decemberében diagnosztizálták hormon pozitív mellrákkal, amely miatt kemoterápián, műtéten, sugárkezelésen esett át, jelenleg hormonkezelés alatt áll. A kezelések alatt rajzolgatni számára kiutat jelentett az aggodalmak tengeréből. Műveit megnézhetitek a Kemórajzok Intstagram profilon.

Mesélj az első rajzról: milyen körülmények inspirálták, milyen érzés volt a kész rajzot papíron látni?

A legelső kemoterápiámon készült, – paklitaxelt kaptam -, és nagyon izgultam, hogy miképpen fogok reagálni a szerre. A természetben levés, természetjárás és madármegfigyelés a legkedvesebb tevékenységeim közé tartozik, a természetben mindig otthon érzem magam és megnyugszom. Így elképzeltem, hogy ott vagyok, elmerülve a növényekben, amelyekben egy kicsit a tiszafát (amelyről úgy olvastam, hogy régen a tiszafából nyerték ki) is belefontam, hogy még inkább be tudja fogadni a testem és a lelkem is a szert.

Vannak ebben a rajz-sorozatban sajátos stílusjegyek? Esetleg olyan motívumok, amik azóta is visszaköszönnek a művészetedben-párhuzamot vonva azzal, hogy megváltoztathatatlanul életed része lett ez a diagnózis, formált az út amit megtettél?

Talán a női karakter és a növényi motívumok, azok formái jellegzetessé váltak a rajzaimban, ezeket a mai napig megőriztem. A festészetben az emberi alak és a test szépsége felé fordultam. Terápiás jellege lett a festményeimnek is, így foglalkoztam a mellműtét állapotaival, amely segített elfogadni, sőt, szépnek látni például egy hajszáleres bőrt, de a hormonterápia következményeként megjelenő ízületi fájdalmak is feldolgozásra kerültek. Az idei év nyarán zártam le egy több részből álló sorozatot, amelyben főleg a melltornával, testmozdulatokkal foglalkoztam. A testem központi elem lett, sokkal jobban odafigyelek rá a ráknak “köszönhetően”, és már az alkotáson keresztül is.

Milyen érzés ennyi idő után visszanézni őket?

Látom és érzem benne azt a segítséget, amit nyújtottak a legnehezebb időszakban, azokat az érzéseket, amiket akkor átéltem, így vegyes érzések fognak el attól függően melyik rajz, és mikor készült. Vannak szinte nyugtató hatásúak, és kicsit nehezebbek is. Ezutóbbiak rajzolása alatt nem voltam túl jó állapotban, emiatt egy picit felzaklat.

Ha magát a betegséget, a rákot kellene mesebeli karakterként ábrázold, hogy nézne ki?

Egy formát változtatni tudó, csípős vörös színű amorf lény, ami nagyon alattomos és sunyi, de vesztes figura.

Milyen tanácsot adnál egy diagnózisával most szembesülő daganatos betegnek?

Nagyon nehéz jó tanácsot adni, mert sokféleképpen reagálunk rá. Talán közös pont, hogy első sokkra nehezen fogadjuk el, és valahogy rögtön a halál lehetősége ugrik be. Pedig ez csak egy lehetőség, ami valóban eljön egyszer, de nem akkor és ott, mert a kezelésekkel esélyt kapunk a túlélésre, gyógyulásra. Ha ezt tudtam volna, akkor nem az lett volna az első dolgom a biopszia eredményét meglátva, hogy sírva hívom a párom azt motyogva neki, hogy nekem vége, hosszú szenvedés vár rám. Nem könnyű, de nem csupán szenvedés az út. Szóval az első az lenne, hogy ne temesse magát. Illetve sorolja csak bátran előre magát a saját életében- amennyire erre lehetőség van-, ahogyan a kedvenc tevékenységeit is, felszabadító érzés lesz, akárcsak minden egyes kezelésen, műtéten túl lenni.