Grecsó Krisztiánnal találkozni meghatározó élmény volt számomra- egy olyan interjú született, amelyet olvasni több szinten borzongató: egyrészt a megosztott trauma mélysége miatt, másrészt ahogy ő, mint író megosztja, ahogy szavakba önti. Fájdalom és művészet találkozása- avagy mit tehet egy művész, ha elveszíti a hangját és csak az írott beszéd marad?

1. Miért tartod fontosnak, hogy beszélj a betegségedről, amit átéltél?

Én bevallom őszintén, egyáltalán nem szívesen beszélek róla az utóbbi időben. Csak azokban az esetekben nem térek ki előle, ha valami szakmai vagy egyéb motivációja van a dolognak, ahol azt érzem, hogy valami történik vagy valami új megközelítés van, és segíthetek másoknak. Én azt érzem, hogy nagyon sokszor kommunikációs deficit van, azt látom, hogy ha a betegek több információt kapnának, nem feltétlenül az orvosoktól, de jobban átlátnák a rendszert és jobban átlátnák a gyógyulás és gyógyítás folyamatát, akkor ők maguk rengeteget tehetnének és segíthetnék az egészet, tevékeny részesei lennének. De nagyon sokszor már benne vannak, már megtörtént a probléma, a kár, bármi ami megelőzhető lett volna mire felfogják, hogy hol vannak. Ezt saját tapasztalatból mondom, hogy aki ezt a hírt megkapja, hogy ő rákos, finoman szólva sincs jókedvében, akkor sem ha óvatosan adagolva van az információ. Ilyenkor szoktam megszólalni, de egyébként már óvatos vagyok, mert alapvetően nem akarok a gyógyult rákbeteg lenni, a témának a szóvivője lenni. Az elmúlt három- négy évben ez a második eset, hogy megszólalok.

Az ellátás folyamán (kemoterápia és sugárkezelés) volt-e szempont a lelki ápolás is?

A lelki ápolásnak két oldala van. Az első a rákészítés, ami egy nagyon érzékeny, pszichológusi, nem onkológusi feladat: megtapasztalni, hogy hogyan kell az adott betegnek az információkat adagolni. Például nekem sokkal jobb lett volna, ha kevesebbet tudok. Mondom másképp: jobb lett volna nekem, ha nem azzal az orvosi kommunikációval találkozom, ami most a modern orvosi kommunikáció alapja, hogy felvázoljuk hogy mi minden történhet veled és elmondjuk a legrosszabbakat is. A legrosszabbak ezáltal hangsúlyos elemmé válnak. Nekem pánikot okozott az, hogy a 4 órás műtétem előtt, amit a nyaki ütőerem mellett végeztek, egy aranyos, empatikus fiatal szakember elmondta a legrosszabbakat és nem értette, hogy mi a baj. Mondtam neki, hogy mindjárt elhányom magam- de hát hogy értem azt hogy elhányom magam? Úgy értem, hogy konkrétan. Mert olyan dolgokat mondott. Én azelőtt egy héttel még egy egészséges ember voltam, és most olyan dolgokat mond nekem, hogy nem lesz hangom, nem fogom tudni forgatni a fejem, nem lesz arcom. Micsoda? Mim nem lesz? Hangom? Arcom? Hát ezt hogy? Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet együtt úgy végiggondolni, átbeszélni, hogy az jó legyen. Van a befelé irány és van a kifelé, ami meg végképp nincsen segítve. Ott szerintem hihetetlenül fontos, hogy a rehabilitáció szakemberekkel megtörténjen. Mégpedig olyan szakemberekkel, akiknek van fogalma arról, hogy mi történt ezekkel az emberekkel előtte. Értem itt azt, hogy olyan gyógytornász, aki nem csak azt érti, hogy az adott izom milyen mozgásformákkal pótolható, alakítható, hanem azt is, hogy aki jött az mit élt át, és hogy aki ott van, az most valami különös helyzetben van. Mi ez a különös helyzet? Megjön az első negatív lelet, mindenki hiper boldog, ő maga is nyilván. Elkezdi visszakapni a korábbi életének tereit, kulisszáit, hétköznapjait. Őt eddig ezektől gyakorlatilag megfosztották, kikerült a sorsából, nem élhette meg a saját hétköznapjait, nem dolgozhatott, és gyakorlatilag azt is megélhette… hogy az élet remekül megy tovább nélküle. Gyakorlatilag minden szempontból pótolható. Kész, visszakerül, mindenki gratulál, úgy fogják fel, mint egy harcot amit megnyertél, megharcoltál, ez is egy nagyon alapvető tévedés. Mikor visszakerül, akkor szembesül azzal, hogy milyen területeket vesztett, és nem tudja megosztani senkivel, mert mindenki azt mondja, hogy hát túlélted, hát itt vagy, örüljél, hát ez az! De neki nincs egyensúlyérzéke, nincs nyála, nincs hangja, nem tud letérdelni, nem tud lehajolni, nincs ízérzékelése. Visszakerül az életébe, és ezek a hiányok tudatosulnak. Hiányok, melyek addig amíg sugárterápiázott és kemózott nem voltak ennyire szembeszökőek, mint akkor, amikor először bemegy a munkahelyére és nincs rövid távú memóriája. Akkor így néz, hogy mi? Ezeket alapvetően egy egészséges ember bitorolja, ettől nem lehet őt megfosztani…De tudod, tőlem ezeket egy pillanat alatt elvették és azt mondod nekem, hogy örüljek, dehát, ezeket én is a sajátomnak gondolom. Na, ezekre kell felkészíteni pszichológust, gyógytornászt, hogy aki a rehabilitációban van az értse, hogy az az ember akinek a dicshimnuszt zengi a családja, a munkahelye az éppen ebben a folyamatban van benne. Persze, egy-két napig ő is örül, aztán mást se lát, csak hogy a kemó elképesztő károkat okozott. Mondjuk eltűnt a koordináció, nem azt mondom, hogy zéró de vannak vele gondjaid. Nem kicsi, betalálni a mikróba kihívás. Nem tudod betenni a bögréd, nem tudsz lehajolni mert zsibbad a lábad. Én még jól megúsztam, nekem azt mondta a sebész hogy kell még egy műtét mert nem gondolta hogy ennyire kiterjedt a daganat, azonnal kell még egy műtét. Az onkológus azt mondta, hogy nem, mert olyan károkat fog okozni vele, ami utána rehabilitációval nem megoldható. Egyébként is sugárra nagyon érzékeny típus, azt kell minél hamarabb elkezdeni és kész, felülbírálhatta. Kedves barátaimnak, akiknek problémái vannak, próbálom elmagyarázni, hogy van egy onkológus és van egy sebész, kérlek, konzultálj az onkológussal minden kérdésben, mert a sebész másik orvos és másfajta problémákat gondoz. Tízből tíz azt mondja, hogy áh nem, beszéltem a sebészemmel, minden rendben van. Oké, én akkor hátralépek. Nem tudod elmondani, hogy ez az egész hogy lesz majd, mit jelent egy ilyen kezelés sorozat. Ha megtalálod az onkológusodat, bízol benne és elkezdtek együtt dolgozni, akkor onnan kedve amit ő mond az van, nincs apelláta, teljes erőből tolod amit mond. Nincsenek csodaszerek, nincs ilyen meg olyan zselé és dél amerikai kaktusz, nincs, nem hatnak. Nincs olyan, hogy a hit ereje. Nem, én hívő ember vagyok de a Jóisten azt kéri tőled, hogy ebben tevékenyen vegyél részt és ez az egyetlen mód ahogy lehet.

Ha egy karakterként kellene ábrázold magad betegként, a betegségedet, akkor milyen lenne?

Nagyon jó kérdés. Fura viszonyom van ahhoz a betegséghez mert nagyon megváltoztatott engem, nagyon sok mindent adott, nagyon sok mindent kinyitott. Roppantul megalázott, elképesztően meggyötört. Az a fájdalom, az elmondhatatlan. A mértéke és a hossza… az a kibírhatatlan fájdalom, amihez foghatót én még nem éreztem, hónapokig tartott. Döbbenet. Olyan fura viszonyom lett a léthez, a fájdalomhoz, azokhoz a pillanatokhoz, amikor picit enyhül. Azt megélni, hogy a fizikai létezésben adott pillanatok gyönyört jelenthetnek. Úgy meztelenül, magukban. Mert alapvetően élünk és kész, az örömök nem innen kezdődnek. Nem tudom jellemezni, hogy én milyen karakterben vagyok ott. Valamilyen szellemként volna. Én ráadásul megnémultam, egy ideig még próbáltam kommunikálni de rájöttem, hogy nem kell. Úgyis csak a feleségemmel találkoztam, neki meg már elmondtam mindent. Képzeld el azt a meditatív helyzetet, hogy nem beszélsz hetekig, hónapokig. Vannak szerzetesrendek, ahol ilyen meditációk vannak, hogy egy hétig nem szólalnak meg. Én nem egy hétig nem szólaltam meg, és alapvetően nem is kellett, mindenki tudott mindent, működött a rendszer. Ilyen szellem meditációban voltam, valami nem létezőben és ebben volt valami megdöbbentően szabad. Nem féltem például, egyáltalán nem féltem. Nem volt például az életnek és halálnak olyan viszonyrendszere mint amilyen most van, hanem valami teljesen más. Nem volt olyan helyzet, amiben ebből kizökkenthettek volna. Voltam úgy 60 kiló, 65 alatt már gyomorszonda kellett volna. Azt mondta a feleségem, hogy ő hajlandó asszisztálni a hazugságaimhoz, amíg azt látja, hogy küzdök. Nekem az volt a célkitűzésem, hogy megússzam a szondát, hogy képes legyek ezt megcsinálni. Vannak ezek a nagyon kalóriadús italok, abból ha naponta hármat megtudok inni illetve reggel sikerül úgy kombinálni a fájdalomcsillapítókat, hogy kicsit tudok enni, akkor a feleségem nem mondja meg, hogy már 60 alatt vagyok. Szerintem az orvos is tudta, csak ő is érzékelte hogy ez mennyire fontos nekem. Az orvosi protokoll és az emberi protokoll nagyon furcsán egymásra csúszott. Lebegtem, nem voltam sehol, nem léteztem és ez nagyon furcsa. Nem volt múltam, nem volt meg a jellemem, szemléltem a világot kifelé. Mindent megcsináltam, mentem előre, küzdöttem, de csak így. 

Hogy befolyásolta az írói pályádat ez a betegség?

„A Negyvennégyes” című szöveg tulajdonképpen egy krisztusi megfogalmazása annak, hogy mit jelent ez a terápia. Negyvennégyes volt az én számom. A GDPR miatt mindenki, aki 20-nál több kezelést kap sugárból, az kap egy számot, és ezt szólítják, nem a nevedet. A nevedet soha semmikor nem kell mondani. Ez úgy néz ki, hogy időpontra mész, és ez azt jelenti hogy három-négy óránál nem vársz többet de annyit azért igen, sok napot, vadidegennel akiknek csak a számát tudod. Beszélgettek, de aztán előbb-utóbb mindenki megnémult és akkor már nem beszélgettek, de tudod hogy min mennek keresztül és van egy fura érzelmi játék. Emlékszem, amikor megjelent a Negyvennégyes című szöveg akkor a doktornőm megkeresett, hogy nagyon köszöni, neki kívülről erről fogalma sem volt, hogy ez így néz ki. Én örültem, neki.
Volt olyan pillanat, hogy ha nagyon sokat csúszott a kezelésem, akkor mindig láttam egy 10 éves forma kisfiút. Elképesztő vékonyra fogyva, kopaszon. Ő mikor kijött, teljesen megdermedt a kezelőt. Tudod, ott mindent látsz, mindenki nyomorult, mindenki csontsovány, de egy gyerek, az más. Jött a gyerek és mindig mindenkire rámosolygott. Hihetetlen, ő adott nekünk erőt. Azoknak mondom, akik nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy ők a hibásak azért, hogy betegek, ők tehetnek róla és esetleg a környezetük is akarva-akaratlan ezt sugározza nekik, támogató kérdésekkel- Mit gondolsz, mit rontottál el, hogy ez a betegség kialakult? Biztos nem mondod ki ami nyomaszt… Milyen lelki ügyek vezettek oda, hogy te rákos lettél? Ezeknek mondom azt a Dosztojevszkij gondolatot, ami Aljosa és Ivan Karamazov egyik vitájában van benne a gyerek betegéségéről: ha te vagy a hibás a betegségedért, akkor az a gyerek mit keres ott? Nem létezik, hogy ő hibázott. Nem tudott még hibázni. Nem tudott még olyat tenni, amiért ez jár. Én? Igen, oké, rendben van. Túl kellett mennem az öngyűlölet fokozatain és el kellett engedni, hogy nem, nem én vagyok a hibás azért, nem én tehetek róla, hogy ez történt. Ehhez ez az egyszerű képlet nagyon sok erőt adhat. 

Grecsó Krisztián munkásságáról, életéről többet itt találsz: https://grecso.hu/
Az idézett “Negyvennégyes” cimű novellát itt olvasd el: https://www.es.hu/…/grecso-krisztian/negyvennegyes.html