Ez az interjú nemcsak a betegségről szól. Sokkal inkább arról, hogyan lehet újra és újra felállni, hogyan lehet hinni magunkban, újra megszeretni magunkat akkor is, amikor minden darabokra hullik – és hogy a legnagyobb erő gyakran a legmélyebb sebekből születik.
„Szőlősi-Papp Orsolya vagyok. A 36.születésnapomra, egy invazív és agresszív rák diagnózist kaptam „ajándékba”.
2022. júliusában egy edzés után magamnak vettem észre a bal mellemben egy dudort fürdés közben. Hosszú éjszakáim voltak, melyek forgolódással és kérdőjelekkel teltek, vajon mi bújt belém?
Mi ez a diónyi kis valami amit érzek magamban és miért nem akar már elmúlni? Biztosan egy zsírcsomó vagy egy izomszövet gyulladt be…vagy valami kis semmiség.
Sajnos nem volt szerencsém. Más utat szánt nekem a sors.
Kívülről láttam magamat a váróban ülni, a szívem lüktetése a fülembe pumpált, a nevemet is alig hallottam.
Ez egy rosszindulatú daganat…- mintha egy búrán keresztül hallottam volna az orvos hangját.
Rák…Mellrák…Tumor…Pozitív, hormon, Her2+++.
Elkezdtem homályosan látni.
A kezelési menetem a klasszikus 4+4-es kemoterápiával indult, majd daganat-kimetsző műtétem volt, melynek szövettana nem volt biztató, így 3 héttel később teljes mell és nyirokcsomó-blokk eltávolításom volt, utána újabb 18 kemoterápia várt rám. Jelenleg hormon gyógyszert szedek naponta és hormon injekciót kapok havonta, melyek még évekig lesznek az életem részei. 2025 év végén magánklinikán történt meg a rekonstrukciós mell visszaépítés, háti lebenyes átforgatással. Rendkívül komplikált, fájdalmas de csodás eredmény született.
Minden nap látom és érzem a hegeim feszülését, minden nap szembesülök vele, hogy sosem fog úgy mozogni a karom, mint mikor még teljes volt a testem, minden nap viselem a klimax tüneteit.
DE még itt vagyok. Élek és Maradok. Erősebben, szebben, hálásabban, tudatosabban, önazonosabban, és ha mondhatok ilyet, boldogabban. Kemény volt? Nagyon. Akartam feladni? IGEN. Meg lehet csinálni? IGEN.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad a diagnózist?
Sokkot kaptam. Minden homályos lett körülöttem.
Megkövülve, beleragadtam abba a pillanatba, amikor az orvos a kezembe nyomta az összehajtott papírt, annyit mondva: „jól érezte, hogy el kell jönnie kivizsgáltatni, ez egy rosszindulatú daganat, amit kezelni kell. „
Ott és akkor megfagytam és az agyam robotpilóta üzemmódra kapcsolt.
Nem attól féltem, hogy meghalok. Attól féltem, hogy a gyógyszerek nem csak a tumort, de minden mást is összezsugorít bennem, ami az esszenciámat adja. Elvesztem a szépségem, a hosszú vörös hajkoronám, ami a kedvenc részem volt, az energiám, az izmaim, a vágyam az utazásra, az álmaim hogy valami nagyobbat alkossak, hogy beinduljon a vállalkozásom.
Nem azt kérdeztem, Oh Istenem miért ÉN, hanem azt, hogy mit tudok még tenni magamért és hogy ezt túléljem?
Féltem. A mai napig félek minden alkalommal, mikor az onkológiára kell mennem. Csak már sokkal rutinosabb vagyok.
Hogy hatott az identitásodra nőként?
Először nagyon rosszul. Mindent elvesztettem amit szerettem magamban külsőleg. Hiú nő voltam, imádtam magam cicomázni, edzeni a testem és szép ruhákba bújtatni.
Úgy éreztem eltűnök…Szálanként veszítettem el önmagamat.
Gnómnak, egy roncsnak és értéktelennek láttam magamat, minden egyes kemó után rosszabb lett a helyzet. A 5. után mikor tükörbe néztem, nem tudtam megállítani a feltörő zokogást. Rá sem ismertem önmagamra. Nem volt hajam, arcszőröm, és már arcom is eltűnt (fel volt dagadva szteroidtól és vöröslött). Annyira fájt a testem, mintha összeverték volna egy kalapáccsal és elfáradtam, míg elértem a buszmegállóig (előtte gyalog jártam napi 2x 2,5 km-t sétáltam). Nemhogy nőnek de embernek is alig éreztem magam néha.
Némiképp tudtam javítani a közérzetemen azzal, hogy megtanultam fantasztikus turbánokat és kendőket kötni. Minden ruhámhoz külön kendőt vásároltam és azzal szórakoztattam magamat, hogy divatolok a fejfedőimmel, melyekhez nagy és dögös ékszereket válogattam.
Ez volt a kezdete egy új stílusnak, egy új nőnek, egy új gyönyörű NŐNEK. Amikor elkezdett nőni a hajam, nagyon sok szín és stílus kipróbálásra került, mindenben láttam fantáziát, mind tetszett, mindet meg tudtam élni.
Sokan kérdezték leszek-e újra vörös.
Nem. Az egy másik élet volt. Én pedig már új vagyok. Szőke és rövid. És már kijelenthetem, ezt jobban becsülöm és szeretem mint a 3 évvel ezelőtti énemet.
Újra magamra találtam nőként. Sőt, még jobb nőként. Minden nap dolgozom magamon, minden nap szembenézek a tükörben a szétszabdalt testemmel (és lelkemmel) de már tudok rá kacsintani!
Újra aktívan edzek, sétálva járok, túrázok, futok.
Volt olyan mélypont, ahol azt érezted, hogy feladnád ? Mi segített továbblendülni, hol találtál kapaszkodókat ?
Igen, volt.
Az első műtétem (daganat-kimetszés) után nem jó szövettan jött vissza, ezért második ülésben (3 héttel később) az egész mellem levágták és a teljes nyirokcsomó blokkom kivették. A kemó nekem nem zsugorított, sőt szétrobbantotta a sejteket, ezért területileg nagyobb helyet foglaltak el.
Borzalmasan éreztem magam. Kidobott időnek és veszteségnek éltem meg az elmúlt 8 hónapom. Hiszen én folyamatosan jeleztem, hogy nem érzem kisebbnek, még mindig ott van. Megsemmisültem, amikor közölte a sebész, hogy akkor új műtét és mindent visz. Akkor és ott fel akartam adni, és vissza akartam utasítani minden további műtétet és kezelést. Haragudtam az orvosomra, elvesztettem a hitemet, utáltam hogy nincsen kontrollom magam felett. Minden motivációs eszközöm és kellékem bedobozoltam, kiakartam dobni az ablakon, üres üvegeket dobáltam a padlóra dühömben és egy hétig nem beszéltem senkivel, csak az alap funkcióim működtek. A lelkem meghalt ott és akkor. Nem tudtam kiért és miért érdemes folytatnom.
Amikor kiderült a diagnózis, azt mondták a kemótól összemegy a tumor és ezért nem kell levenni a mellem. Rengeteget sírtam, azt éreztem belepusztulok abba, hogy elveszítem a legszebb és legkülönlegesebb részem, a hajam, amit imádtam. De vállaltam a kemót, mert hajat tudok növesztni, de mellet nem…
A sebész PET Ct-t rendelt el, hogy lássuk nincs-e máshol távoli áttét. Mielőtt a gépbe feküdtem alkut kötöttem az Úr Jézussal, hogy ha nincs máshol rák bennem, tiszta a szervezetem minden más sejtje, akkor adom a bal mellem és ő ad nekem elég hosszú időt (50 évet), hogy megtaláljam a módját, hogy újra építsem magamat testileg és lelkileg. Ad nekem elég időd ahhoz, hogy bebizonyítsam hogy kellek én is a világnak. Kapok időt arra, hogy megtanuljak ezzel az új testtel együtt is boldog lenni, és hogy tovább tudjam adni az újrakezdés energiáját.
Nem volt – NINCS több rossz sejt.
Ez az alku tart azóta is életben.
Bár jártam támogató csoportba és volt (van most is) onkopszichológusom, plusz családom, férjem, barátaim is mellettem álltak, csodás háttérországom van, mégis magamban kellett ezt elrendeznem. Először fejben helyre tenni, hogy az életem sokkal több mint egy formás alak, majd pedig lélekben, hogy elhiggyem képes leszek innen is úgy felállni, hogy kihúzott gerinccel és emelt fővel sétálhatok majd (ezt még mindig tanulom, és úgy hiszem fogom is míg lélegzem).
Egy idézet, amit akkor kitettem az iroda asztalomra, még ma is ott van, Edith Eva Eger, Döntés című könyvéből:
Ha ezt ma túlélem, holnap szabad leszek!
El kellett engednem a tervezési-mániámat és hogy előre tudjam, mikor mi fog történni velem. Mindig csak az aktuális akadályra koncentráltam, és ha azt túléltem, akkor szabad voltam. Így lépked(t)em az onkológiai utamon.
Milyen szerepe van a reménynek, az érzelmek őszinte megélésének a felépülésben, esetedben és általánosan?
Én a remény szót (fogalmat) inkább HIT-re cserélném.
A remény egy szép illúzió, amibe kapaszkodhatunk, ami a happy enddel kecsegtet, és persze ott van minden pillanatban, de számomra a hit sokkal erősebben megjelent. Nem csak az Istenben, Univerzumban hanem saját magamban is. Az utóbbi kettőhöz fohászkodtam, kértem és reméltem, míg saját magamban elkezdtem az eddigi életemnél sokkal erősebben és igazán hinni.
Egyedül voltam a váróban, a kezeléseken, amikor a műtőbe betoltak, egyedül vagyok, amikor kontrollra megyek, amikor az orvosra várok, amikor a gyógytornászhoz járok, amikor a pszichológussal beszélek. Egyedül éreztem, mikor a testem szétesett a fájdalomtól, amikor kihullott minden szőröm. Voltak mellettem – de egyedül viseltem a felelősséget, a fájdalmat és mellékhatásokat is.
Ez nem ment volna ha nem hiszek saját magamban.
Kívülről lehet támogatást kapni – sőt kell is – muszáj, hogy fogják a kezed. De az út belülről megy kifelé.
Kell egy pont. Kell egy stabil pont, melyet nézhetek ha szédülnék. Mely megtart, ha elesnék. Mely nem mozdul akkor sem, ha a világ kibillen a tengelyéből.
Az elmúlt 3 év alatt sok mindenbe kapaszkodtam, sok mindent próbáltam a támaszom szolgálatába állítani. Ideig-óráig sikerült csupán, felszíni kezelés gyanánt.
A pont, amit keresek bennem létezik- csak néha nehezen találom meg.
A pont, amit keresek az része az énemnek- én magam vagyok.
A pont önmagamnak az a szelete, aki biztos benne, hogy sikerülni fog. Aki tudja, érzi és elhiszi, hogy túléltem a rákot, nem csupán 3 évre, hanem még legalább ötvenre.
A pont, ami megtart, én magam vagyok.
Mert úgy döntöttem: Élek és Maradok!
Mi motivált arra, hogy coachként kezdj el más érintetteket támogatni ?
Már a diagnózis előtt is coacholtam, de felfüggesztettem a működésem a kezelések alatt, mert úgy éreztem magammal kell foglalkoznom és meg kell találnom újra a helyemet a saját világomban is ebben az új testben.
Testileg, lelkileg és szellemileg is nagyon nagyon megterhelő egy onkológiai páciens útja. Az orvosok a testet és azon belül is csak a tumort kezelik, legjobb tudásuk szerint, mindenkinek a saját típusához igazítva.
Viszont – én úgy gondolom – az önmagában kevés. Ez a betegség sokkal összetettebb és több fronton kell védelmi bázist felépíteni a tartós jóllétért. Figyelni kell a mentális épségünk megőrzésére – mert az aggódás és folyamatos félelem lebéníthat egy életre.
Nagyon fontosnak tartottam a kezelések mellett minden olyan tevékenységet, mely támogató, biztonságos közegben történt. Jártam művészetterápiás csoportba, és a közösségi médiában is több csoporthoz csatlakoztam, emelett óriási szeretet és támogatást kaptam a szüleimtől, keresztanyámtól és a férjemtől.
A sorstársi közösségekben volt lehetőségem a ventillálásra, a félelmeim kifejezésére. Itt sírhattam, üvölthettem, ahol értették min megyek keresztül, ahol információkat kaptam és konkrét tapasztalatokat osztottunk meg egymással.
Viszont van akinek ez kevés. Van akinek szüksége van személyes kapcsolódásra és 1/1-es beszélgetésekre, hogy teljesen ki tudja tárni a lelkét. Erre szeretnék én felületet és biztonságos teret biztosítani.
Úgy vélem tapasztalataim, inspiráló történeteim és életigenlő energiám minta és példa lehet azok előtt, akik még most nem látják az utat (én sem láttam mindig).
Megtanultam a nehézségemet üzenetté gyúrni és mindezt szeretném továbbadni, mutatva: MEG TUDOD CSINÁLNI!
Hiszek benne, hogy ha van kéz, ami felemel, akkor könnyebb sétálni ezen a fájóan nehéz úton is. Szeretnék támogatóként ott lenni azok mellett, akik szeretnének jobban lenni nem csak testileg hanem lelkileg is. Szeretném megmutatni azokat az apró csodákat, melyek ott vannak minden csodálatos hősben, aki nem feladván beleáll a kezelésekbe.
Illetve természetesen technikai segítséget is tudok nyújtani, mint például megváltozott munkaképességűeknek járó támogatás igénylése, paróka készítés, kendő kötési technikák, hogyan készülj fel a kemoterápiára, illetve számos alternatív szakemberrel állok kapcsolatba, melyek kiváló kiegészítői lehetnek az onkológiai terápiának.
Az az általános tapasztalatom, hogy nem mernek a betegek segítséget kérni, nem tudják, hogy vannak lehetőségek, és lehetnek jobban is. Ebben a kiszolgáltatott, megviselt, gyenge állapotban rendkívül fontos hogy legyen kapaszkodónk, legyen előttünk cél, amiért érdemes elviselni a fájdalmat, a szúrásokat, a vágásokat, a kopaszságot…
Amikor megismertem és elkezdtem használni a Veled az Úton kártyapaklit, akkor döntöttem el, hogy szeretném nem csak használni, hanem tovább is adni. Szeretném ha egy apró fénysugár lenne minden onkológián várakozónak.
Azért döntöttem úgy hogy még jobban szeretném segíteni és támogatni az erre az útra kényszerülőket, mert már TUDOM- hogy amikor az elején vagy, azt hiszed elveszíted önmagad, az csak részben igaz. Mert elveszíted azt a részed, ami már nem szolgál többé, és egy új éned fog megszületni, aki nem kevesebb, hanem több lesz attól, hogy mindent megÉLT.
Mit tanácsolnál egy most diagnosztizált betegnek, mit üzennél neki amit te is szerettél volna hallani az elején ?
Tudom, hogy az életed most darabjaira hullott. Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy értetlenül állsz a diagnózis előtt.
Ez nem lesz sétagalopp, de óriási dolgokra fog megtanítani ez a helyzet és állapot. Leszel még nagyon boldog, és megélsz még csodákat, mert te magad vagy a csoda és a világnak igen is kellesz. Újjá fogsz születni és megtanulod sokkal jobban értékelni önmagad, az embereket, a helyzeteket az egész életet. Megtudod, hogy semmit nem kell tenned a világon azért, hogy elhidd, hogy csak azért mert létezel értékes és szerethető vagy.
És rendben van ha sírsz, ha kiabálsz, ha csapkodsz, ha fel akarod adni, ha szidod a rendszert vagy a Jóistent. El fogja viselni. Rendben van ha nem akarsz meghalni és az is rendben van ha úgy érzed nincs értelme küzdeni.
Minden lépéssel változol, minden fájdalom és félelem benned elvezet egy új Énhez. Egy olyan nőhöz, aki már nem másokért akar élni, hanem magáért, de szívesen fogadja ha mások vele akarnak lenni. Megtanulsz önzőnek lenni, nem mások ellen, csak magadért.
Itt vagyok szinte új emberként, új hajjal (amit már imádok) új testtel (amit még szokok) új hittel, és új küldetés tudattal.
Levágott szárnyakkal kullogsz majd egy ideig de új pihék fognak fakadni a fejeden, arcodon, és a lelkedben is. Repülni fogsz, hidd el, nem úgy, ahogyan most elképzeled, nem úgy ahogyan egészségesen tervezted. Tőlünk elvették az öröklétbe vetett hitet, ezért mi úgy fogjuk megélni a mindennapokat, hogy sokkal többet látunk, sokkal többet érzünk, sokkal többet nevetünk, és sírunk is, sokkal intenzívebb lesz minden körülöttünk. Minden nap hálásak leszünk. Persze tudom, te így is sokszor voltál az. De még jobb lesz.
Mocskos nehéz, fájdalmas és igazságtalan lesz.
De meg fogod csinálni.
Orsival itt tudjátok felvenni a kapcsolatot:
Facebook oldal:
https://www.facebook.com/share/1FNHCHAoH5/