Érkezett egy visszajelzés, ami mélyen megérintett, de igaza volt: nem mutatok be olyan történeteket, amik elmúlással érnek véget. Bár tényleg nem volt ilyen portré még az OncoTeam oldalán, ennek közel sem az az oka, hogy nem akarok teret adni, hanem az, hogy nem találtam olyan alanyt, aki a legmélyebb fájdalmáról, gyászáról beszélne egy daganatos szerette elvesztése kapcsán. Pedig a felvetés jogos, sajnos ha teljes képet szeretnék nyújtani a daganatos megbetegedések elleni harcról akkor ez is egy olyan Egy barátnőm vezetett rá arra, hogy akkor meséljek én, kérdez ő. Meséljek a nagymamámról, akit tüdőrákban veszítettünk el. Erről szól ez a bejegyzés, neki állít emléket. Először nehéz volt összeszedni a gondolataimat, de a válaszok végén jól esett, hogy azt a kis időt tömören azzal töltöttem, hogy rá gondoljak.

1. Mi volt az első reakciód, amikor kiderült, hogy milyen betegsége van nagymamádnak?

Mama nagyon lelkiismeretesen járt orvoshoz, minden időpontra pontosan ment, minden vizsgálatot elvégzett. A gerincfájdalom miatt is sok rendelőben megfordult, mindenhol a túlsúlyára hivatkoztak. Láttam minden orvosi leletét, tudtam a kórtörténetét, azt is hogy nem dohányzott. Ezért ha valaki arra kért volna, hogy listát írjak a lehetséges betegségeiről, a tüdőrák csontáttétekket utolsó helyen lett volna… amikor megtudtam, nem hittem el. Teljes sokk volt. Nem létezik, nem lehet, nem áll össze. Miért nem vette észre senki? Én miért nem? Lelkiismeret furdalásom volt, hogy miért nem figyeltem rá jobban, százszor is megbántam minden olyan alkalmat, amikor a családi ebéd után hozta nekem a kis orvosi papíros borítékait, én meg csak ímmel-ámmal olvasgattam. Dühös voltam magamra. A diagnózistól a haláláig alig pár nap telt el, kezelésre esély sem volt, fel sem ébredtünk az egyik sokkból, jött a másik.

2. Milyen érzés volt megtapasztalni, hogy annak ellenére, hogy orvosi pálya kezdetén vagy, tehetetlen vagy a nagymamád megmentésében?

Egyrészt túl sokat tudtam, másrészt túl keveset. Pontosan tudtam mennyire rossz a helyzet, mennyire esélytelenek vagyunk, ha még szövettan sincs és kezelést sem tudunk kezdeni. Másrészt csak első éves rezidens voltam és egészen addig csak hematológián dolgoztam, tehát érdemben hozzászólni, konkrétan segíteni semmit nem tudtam, sem a gyakorlati tudásom nem volt meg sem a kapcsolataim és ez nehéz volt. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

3. Hosszabb távon befolyásolta a döntéseidet az orvosi pályán belül?

Nem a döntéseimet, hanem inkább a hozzáállásomat változtatta meg. Sokszor azon kapom magam, hogy “bedarál a rendszer”, futószalagon jönnek a betegek, elsüllyedek a papírmunkában és van, hogy a vizsgálaton és anamnézisen már csak szeretnék átesni, leírni, hazamenni, elfelejteni. Ez nincs rendben. Mert az a beteg aki ott van, akire figyelnem kell, valakinek a gyereke, anyja, apja, tatája…nagymamája. Nekem pedig kötelességem azt az ellátást nyújtani, amit elvárnék, ha valaki az én szerettemet vizsgálná. A másik, ami megmozdult bennem, egy nagyon furcsa gondolat. Olyan sok MÁS daganatos beteget láttam, hogy kialakult bennem egy olyan fals, hamis, minden alapot és logikát nélkülöző illúzió, hogy hát ez mind mással történik meg. Mintha lenne bármilyen képzeletbeli kvóta, ami hát tessék, teljesítve van, és velem nem történhet ez, az én szeretteimmel nem történhet ez. Ebből az álomból fel kellett ébrednem, ami végül is azt eredményezte, hogy jobban figyelek magamra és a családomra.

4. Foglalkoztál a gondolattal, hogy mit kellett volna másképp csinálni?

Amit bánok, amit borzasztóan megbántam, hogy nem búcsúztam el. Alig néhány nap, durván egy hét volt az között, hogy kórházba került és az között, hogy meghalt, és én ezalatt az idő alatt nem mentem haza hozzá. Utolsó telefonbeszélgetésünkben nem volt magánál, nem tudta, hogy velem vagy a testvéremmel beszél-e. Azt hittem, hogy még van időnk, de tévedtem. Azóta is bennem van, hogy sosem tudjuk, mikor találkozunk valakivel utoljára. Én sem tudtam, amikor utoljára találkoztam vele, hogy nem lesz több, és erre nem lehet felkészülni.

5. A tanulmányaid során bizonyára találkoztál hasonló esetekkel.Volt rá példa, hogy újra meg újra kielemezted vele történeteket, párhuzamba hozva más páciensekkel?

Mama esetében nem volt sem idő, sem lehetőség szövettani mintát venni. A diagnózist képalkotó vizsgálatokra alapozták. Tüdő esetében ez nehéz kérdés, lokalizáció függvényében bronchoszkópiával vagy mellkasfalon keresztül lehet elérni a daganatot, de mama állapota egyikhez sem volt elég jó, ő soha nem volt az onkológián. Ezért hasonló esettel nem találkozok a munkahelyemen, mert oda már szövettani eredménnyel a kézben, oki kezelésre jönnek a betegek. A vele alkotott párhuzamot akkor használom, amikor egy-egy betegben tudatosítani szeretném, hogy hihetetlen, de már az egy sikeres első lépés, hogy tudjuk mivel áll szemben és így tudjuk kezelni, és ez egy olyan első lépés ami sokaknak nem adatik meg. Sokaknak a túl késői felfedezés miatt esélyük sincs harcolni. Paradox és faramuci ez a helyzet, mert nyilván senki nem örülve fogad egy ilyen diagnózist, de a diagnózis egyben egy utat is jelent, egy tervet: nem tudjuk hova vezet, nem tudjuk mi lesz a vége, sok kanyar és buktató lehet, de legalább egy esély. Mamának esélye sem volt erre az útra rálépni.