Az onkológiát körbelengő sötét stigma mit sem csökkent az évek folyamán, pedig rákos betegnek lenni ma nem ugyanazt jelenti, mint régen – mondta Balázs Boglárka onkológus rezidens egy tavaly, év végén vele készült interjúnkban. Azóta létrehozta az OncoTeam-Portrék Facebook-blogot, ahol olyan embereket szólít meg, akik valamilyen formában találkoztak a betegséggel, ezúttal dr. Erőss Adrienn pszichiáter szakorvost, tanuló pszichoterapeutát kérdezte.
Miért lehet a daganatos megbetegedés pszichés zavarok forrása?
A daganatos megbetegedést, akarva akaratlanul, az orvostudomány nagy léptékű fejlődése ellenére is a véggel asszociáljuk. Ilyenkor szembekerülünk a saját végességünkkel, a ténnyel, hogy a halál nem egy elvont, távoli valami, hanem velejárója az emberi létnek. Ugyanakkor szembekerülünk saját magunkkal is: mit csináltam/csinálok jól, mit bánok az életemben, ha el kell mennem, kit, mit hagyok hátra? Tehát elmondhatjuk, hogy szembesülni egy ilyen diagnózissal halálközeli élmény, ami traumatikus.
Hogy ismerheti fel egy beteg/hozzátartozó, hogy pszichiátriai segítségre van szükség?
Figyelnünk kell a tartós, drasztikus változásokra a beteg lelkiállapotát illetően, a befelefordulást, visszahúzódást, a teljes reményvesztettség állapotában való stagnálást, a kifejezett szorongást, nyugtalanságot, nemalvást. Persze mind másképp reagálunk az akut stresszhelyzetekre, de ha ezen állapotok két-három hétnél tovább húzódnak, jó szakember segítségét kérni.