Makó Adrienn vagyok, 24 éves, klinikai pszichológus és képződő kognitív viselkedésterapeuta. Hozzám legközelebb álló terület az egészségpszichológia, hiszen mély meggyőződésem, hogy a fizikai és mentális egészségünk nem elválasztható egymástól. Kisgyermekkorom óta az (mentális és fizikai) egészségre való törekvés szerves része az életemnek, és valahogy szívügyemnek érzem, hogy segítsek rátalálni erre az útra másoknak is. A pszichológia mellett a sport a legnagyobb szenvedélyem, a szabadidőm legnagyobb részét ezzel töltöm. A Mental Notes általam írt szakmai cikkek gyűjteménye, melyekkel célom, hogy közelebb hozzam az onkopszichológia világát – segítve jobban megérteni, mi zajlik a lélekben a diagnózis, a kezelés vagy a gyógyulás időszakában.

Mi vezetett a pszichológusi pályához – volt valami meghatározó élmény, fordulópont?

Meghatározó élményt nem feltétlen tudnék mondani, inkább lassan érett meg bennem a döntés. Azt mindig is tudtam, hogy valamely segítő szakmában tudnám magamat elképzelni, így szóba jött az orvosi, és gyógypedagógia is, de valahogy egyiket sem éreztem teljesen magaménak. Aztán 12. osztályban a pszichológia volt a választható érettségi tantárgyam, és ahogy egyre jobban belemerültem a tanulásba, egyre inkább egyértelművé vált, hogy igen, én ezt akarom tanulni, meg akarom jobban érteni az embert, azt, hogy hogyan működünk, és miért működünk úgy ahogy. Valahogy ez a nyitottság, és érdeklődés az emberi működés felé mindig is bennem volt.

Milyen értékek, elvek mentén dolgozol, amikor emberekkel foglalkozol?

A feltétel nélküli elfogadás és empátia az, amiket talán leginkább kiemelnék, mert úgy gondolom minden más is ebből indul ki. Mindenekelőtt arra törekszem, hogy a páciensek az üléseket egyfajta safe place-nek tudják megélni, ahol elfogadva, tisztelve, megértve vannak, bármitől függetlenül, ahol megoszthatják a féltett, sokszor szégyellt titkaikat, és nem lesznek elítélve. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a páciens mélyen meghallva és megértve tudja érezni magát az ülések során, tudnia kell azt, hogy bár sosem fogom azt átélni, és érezni, amit ő, de igyekszem minél inkább „belehelyezni” magam az ő belső érzelemvilágába.

Van-e egy olyan mondat, idézet vagy gondolat, ami a munkád mottója lett?

Igen, nagyon szeretem Victor Frankl idézeteit, gondolatait. Nem tudnék csak egyet mondani, de az a gondolat, mely szerint -bármi történjék, még ha fizikai értelemben mindent elvesznek tőlünk, a belső szabadságunkat, hogy megválasszuk hogyan reagálunk, hogyan éljük meg a körülményeket, soha senki nem veheti el- mondhatni a mottóm lett.
Ha csak röviden kellene megfogalmazni: senki sem veheti el tőled, amit a fejedbe raksz. – azt hiszem ez egy Edith Eger idézet.

Milyen kihívásokat és szépségeket látsz a pszichoonkológiában? Mi motivált a közös munkára?

Legnagyobb kihívás úgy gondolom az, hogy meghúzzuk a határt az empátia és mások fájdalmának cipelése között. Fontos, hogy jelen legyünk érzelmileg, megértsük, támogassuk a pácienseket, ugyanakkor ez nem mehet a saját lelki egészségünk róvására. Illetve, számomra nehéz volt az a felismerés is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen elfogynak a szavak, vagyis jobban mondva nem elegek, már nem lehet szavakkal segíteni, az egyetlen amit tehetünk, hogy ott vagyunk a beteggel, fogjuk a kezét (ha kell szó szerint, és átvitt értelemben is) s nehéz időkben.
A legnagyobb szépség szerintem az, hogy terapeutaként részt vehetek abban a folyamatban, ahogy a kliens értelmet, és értéket tud találni a betegségében. Ez a munka lehetőséget ad arra, hogy tanúja legyek a reményvesztésnek, majd a remény újra megtalálásának, az elfogadásnak, és annak, nem minden miért-re létezik egy válasz, és ezzel békében együtt lehet élni. Ez az, ami motivál a közös munkára.

Milyen szerepe van szerinted az értelmezésnek, megküzdésnek, reménynek a gyógyulási folyamatban?

Bármilyen krónikus betegségre, de a daganatos megbetegedésekre talán fokozottan jellemző, hogy a betegek egyfajta kontrollvesztett állapotot élnek meg. Nagyon gyakran azt érzik, hogy a testük ellenük fordult, és bármit tesznek nem tudnak hatással lenni a betegség alakulására. Az, hogy megpróbálnak értelmet találni a betegségben, amellett, hogy egyfajta kontrollérzetet ad, táplálja a reményt, ami belső erőforrás. Így tulajdonképpen az beteg nem passzív elszenvedője a körülményeinek, hanem aktív megküzdéshez tud folyamodni.

Hogyan tud a pszichológus együttműködni az onkológusokkal, családtagokkal – és miért kulcsfontosságú ez?

A daganatos betegségek kezelése nemcsak orvosi, hanem pszichoszociális folyamat. A betegség fizikai tünetei mellett, rengeteg pszichés nehézséget élnek meg a betegek, amelyek kezelése szintén nagyon fontos, éppen ezért úgy gondolom egymásra társként kell tekintsünk az orvosokkal, nővérekkel a betegek érdekében. Kutatások is igazolják, hogy a prognózis sokkal jobb, ha multidiszciplináris kezelést kap a páciens.
Emellett a családtagokkal való együttműködés és kulcsfontosságú, hiszen nagyon sok esetben nekik is szükségük lehet pszichológiai támogatásra, illetve mivel legtöbb esetben ők a betegek elsődleges támaszai. A családtagok megküzdése, hozzáállása nagyban befolyásolja a beteg lelkiállapotát is.

Hogyan gondoskodsz a saját lelki egyensúlyodról, amikor nehéz történetekkel találkozol?

A szakmánkban elengedhetetlen az önismeret, amihez hozzátartozik, hogy kell ismerjük saját határainkat, mi az amit megbírunk, és mi alatt roskadunk össze. Ez talán a legfontosabb. Sokszor nagyon nehéz úgy empátiával közeledni valaki felé, hogy ne vegyük magunkra a szenvedést, de úgy gondolom ez fejleszthető dolog.
Számomra a család, barátok azok akik a legtöbbet tudnak segíteni, amikor azt érzem túl sok, legyen szó bármiről is. A jó kapcsolatok biztos bázisok tudnak lenni az ember életében, ahonnan töltekezhetünk, ezért fontos ápolni őket.

Mit üzennél azoknak, akik most szembesülnek a diagnózissal, vagy akik félnek segítséget kérni?

Azt üzenném, hogy nincs egyedül. Természetes, ha most félelmet, bizonytalanságot vagy dühöt érez, ezek a lehető legemberibb reakciók ebben a helyzetben. Lehet most azt gondolja segítséget kérni gyengeség, de bármennyire klisé, én hiszem azt, hogy ez sokkal inkább az erő jele. Bátorság kell ahhoz, hogy szembe nézzünk a nehéz helyzetünkkel, és elismerjük azt, hogy szükségünk van a támogatásra. Éppen ezért, ha valakiben érlelődik ez a gondolat, a legnagyobb szeretettel bátorítom, hogy adjon egy esélyt a segítségkérésnek, hiszen még a legnagyobb szenvedés is elviselhetőbb, ha van kivel megosztani.

Adrienn szabadidejében – lehetőségeihez mérten – szívesen válaszol betegek kérdéseire.
Elérhető a következő e-mail-címen: [email protected]

Fontos megjegyezni, hogy ez önkéntes, szabadidős tevékenység, így Adrienn annyiban tud segítséget nyújtani, amennyiben ideje engedi. Az e-mailes kapcsolatfelvétel nem helyettesíti a személyes onkopszichológiai konzultációt, hiszen a levelezés keretei nem teszik lehetővé a mélyebb feldolgozást. Ugyanakkor nagy segítséget jelenthet azoknak, akik számára így könnyebb megszólalni, kérdezni, vagy egyszerűen csak meghallgatásra vágynak.

Amennyiben Adrienn úgy látja, hogy személyes konzultáció lenne indokolt, ezt mindig jelzi a levelezés során.