Ritával Udvarhelyen ismerkedtem meg, a Rák Világnapján szervezett konferencián. Tudjátok milyen az, mikor valakivel beszélgetsz, és érzed, hogy ugyanazok a rugók mozgatnak, ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg és a mondatok kiegészítik egymást? Ez pont ilyen találkozás volt.
Az elmúlt időben költözés, munkahely-váltás, beilleszkedés, az új élet felépítése miatt kevés időm maradt az oldallal foglalkozni, de azt hiszem, hogy ez az interjú mindenért kárpótlás lehet, mivel Rita nem csak segítőnővérként hanem érintettként is széles, egyedi rálátással rendelkezik a daganatos megbetegedésekre. Ezt a széles perspektívát a legmélyebb, legőszintébb empátiával ötvözve olyan gondolatok születtek az interjú során, amelyeket bárki, legyen az érintett, családtag, szakember, kívancsiságból olvasó, magával vihet a hétköznapi életben.

1. Miért fordulnak Istenhez a súlyos betegek, milyen kérdésekre keresnek választ?

A daganatos betegség diagnózisa alapvetően megrázó és egzisztenciális kérdésekkel állít szembe. Ebben az állapotban az addigi kapaszkodók kicsúsznak az ember kezéből, és mély tapasztalattá válik az, hogy minden, ami addig viszonylag biztos volt, most bizonytalanná válik. És mivel- hitünk szerint Isten végtelen-, ezért Isten felé nyílik meg a lélek, új, megtartó kapaszkodót/kapaszkodókat keresve. Erőt, kitartást, reményt keresnek, ami túlmutat az ember határain, sőt ami túlmutat az élet végességén.

2. Miért tartod fontosnak ezeket a segítő beszélgetéseket, a nyílt kommunikációt a daganatos betegekkel?

Ahogy az emberek is sokfélék, úgy a daganatos betegség is sokféle. Az, hogy ki hogyan éli meg a diagnózist, és hogyan éli meg a gyógyulási folyamatot, sokmindentől függ.
A gyógyuláshoz mindenképp hozzájárul az, ha az ember tudja, mivel áll szembe, mi a kezelés folyamata…Tehát erről a részről is beszélni kell, mert valahogy partnerré kell válni ebben a gyógyulási folyamatban. Kell érteni, mi zajlik a testben.
És ugyanez a lélek szintjén is: mi zajlik, mit él meg, hogyan lehet az átmenetiségben kapaszkodókat találni.
Ezek mind támogatják a gyógyulási folyamatot.

3. Mi tartja vissza a betegeket attól, hogy a betegségükről beszéljenek?

Elsősorban azért nehéz beszélni, mert az alapvető biztonságérzet rendül meg. S ezáltal átalakul az érintett belső világa, s ez hat a kapcsolataira is.
Ez egy igen intenzív folyamat, ami nagy érzelmi amplitúdókkal jár, s sokszor maga a beteg sem érti saját magát. Ezért olyan kapcsolatban tud beszélni magáról, ahol megtartottnak, elfogadottnak éli meg magát akkor is, ha nagyon megváltozott – külsőleg-belsőleg is.
Nehéz vállalni az érzéseket, nehéz tudatosan megélni a bizonytalanságot, a félelmeket… Lehet, van, aki azt gondolja, hogy ha nem beszél magáról, belső megéléseiről, akkor gyorsabban gyógyul…
Aztán a közvetlen környezet sem mindig tud valóban az érintettre figyelni, hisz egy ilyen helyzet mindenkiből nehéz érzéseket hoz elő. S ha ezekre nem tud ránézni, nem tudja magában rendezni, akkor azok áttevődnek a betegre, aki amúgy is meg van terhelődve. És ez nehézzé teszi a kapcsolatot.
Gyakran pedig egymást akarják „kímélni” – a beteg és a hozzátartozók/barátok, hogy egymás érzéseivel ne terheljék meg a másik embert. Pedig mindkét félnek jót tenne, ha tudna beszélni arról, amit megél, hisz így hamarabb rendeződnének a belső megélések.

4. Ha mesebeli karakterként képzelnéd el a rákot, hogy nézne ki ?

Bennem nem mesebeli karakter jelenik meg, hanem egy olyan belső kép, ahol egy gyomnövény/élősködő rátekeredik egy egészséges fára, s veszélyezteti, „megfojtja” … És valahogy meg kell keresni a „gócpontot”, a gyökér „közepét” – fizikailag és átvitt értelemben is, aztán ott is tenni azért, hogy a gyomnövény meghaljon. De közben- annak függvényében, hogy mióta és hol tekeredett a fára, nyomot hagy, vagyis ott is gyógyítani kell a sebeket, a nyomokat, ismét fizikailag és átvitt értelemben is.

5. Segítőként mit tanulsz a hozzád fordulóktól?

Azt, hogy sokfélék vagyunk, s sokféleképpen éljük meg az érzéseket, sokféleképpen fejezzük ki, vagy nem fejezzük ki, és hogy ezt tiszteletben kell tartani. Mindenkinek megvan a maga sajátos útja, nincs jó vagy rossz út. Ki-ki a maga módján tud megküzdeni ezzel és ezt hagyni kell. Persze, segítséget fel lehet ajánlani, lehet „nyitogatni”, hogy miért érdemes beszélni magáról, de erőszakolni senkit sem lehet…. Nagy tiszteletet tanítanak nekem a betegek. Tiszteletet a sokféleség iránt. Elfogadást. Együttérzést. És tanítanak figyelni, hallgatni, jelen lenni….

6. Érintettként mit tanított neked a betegséged?

Az élet törékenysége, végessége már nem „elméleti” kérdés. Valósággá vált. Közelebb jött a „túlvilág”.
És épp ezáltal közelebb jött az élet, vagyis a jelen pillanat értéke. A jelen megélése intenzívebbé vált. Jobban tudok figyelni, megélni azt, amit itt és most az élet számomra jelent.
És alapvetően az életemben olyan mély dimenziókat nyitott meg, amelyek eddig semmiféle önismereti munkával nem voltak elérhetőek.

7. Mit üzensz azoknak, akik most szembesülnek egy ilyen diagnózissal?

Első lépésként keressenek embert/embereket, akik megbízható infókat adnak a betegségről, a jelenlegi állapotról és a kezelésről, annak folyamatáról, lépéseiről. Mert ez a folyamat egy jó ideig keretet ad az életnek, s fontos, hogy az érintett „jó kezekben tudja magát”, és rá tudja bízni magát konkrétan a gyógyító team-re, és ezáltal a gyógyulás folyamatára.
Aztán nagyon ajánlanám, hogy keressenek olyan megbízható embert, aki előtt őszintén tudnak magukról beszélni. Hogy meg merjék fogalmazni azt, ami „bent” zajlik, hogy kapjon teret ez is…mert ez nemcsak fizikailag egy folyamat, hanem lelkileg is.
És a két dimenzió nagyon erősíti egymást.