Enikőnél 2019-ben 49 évesen diagnosztizálták a mellrák egy különösen agresszív típusát, egy olyan időszakban, amikor édesanyja is kiújult áttétes mellrákkal küzdött – utolsó hetekben.
Betegsége évében Győr-Moson-Sopron vármegyében az Év emberének és a Soproni Egyetemen az Év oktatójának választották, valamint megvédte doktori disszertációját az ELTE-n.
1. Mit éreztél, amikor szembesültél a diagnózissal?
Nehéz felidézni azt a napot Sopronban. Emlékszem, hogy azt mondta az orvosom, hogy legyek erős. Én nem estem kétségbe, az elejétől tudtam, hogy meg akarok gyógyulni és mindent megteszek ennek érdekében. Minden erőmmel erre koncentráltam.
2. Mi volt a mélypont? 3. Mi segített túljutni a mélypontokon?
Nem az jelentette a mélypontot, hogy azt mondták, rögtön kemoterápiával kell kezdjek, azért, mert akkor éltem meg anyukám mellett, hogy ő nem kaphatott kemot. Ő teljesen el volt keseredve élete utolsó napjaiban attól, hogy már nem kaphat kemoterápiát. Az belőlem, bármennyire is furán hangzik, örömteli érzést váltott ki, hogy én kezelés alatt leszek, esélyt láttam benne a teljes gyógyulásra. Szóval nem tudom állítani, hogy az elején sokk lett volna számomra a diagnózis, azért is meglepő, mert tragikus időszak volt ez számunkra édesanyám elvesztése miatt. Nyilván voltak nehézségek, a kemo időszaka megterhelő volt, de azért, mert én kapni akartam, örültem hogy kaphatom, mindig a következő lépésre készültem fel lelkileg, mindig ünnepként éltem meg ha lejárt, kipipáltam. Segített az, hogy lépésről lépésre haladtam, tudatosítottam magamban, hogy de jó, ezt is megcsináltam, ezzel is megvagyunk. Azért beszélek többes számban, mert támogató családom (férjem, gyerekeim, édesapám) nagyon sokat segített nekem, fontos, hogy minden beteget támogató közeg, családtagok, barátok vegyen körbe.
4. Hogy formálta a betegség és annak legyőzése az életszemléleted?
Engem nagymértékben megváltoztatott ez a betegség, ezt már a kezelések alatt is éreztem. Kemoterápia után műtét következett és közben derült ki, hogy BRCA-1 génmutáció okozta nálam a mellrákot, ezért újabb műtét következett (preventíven, a másik mellben), majd szintén preventíven a petefészkeimet is eltávolították. Mindezek alatt én azt éreztem, hogy ez számomra lehetőség. Lehetőséget kaptam egy új életre, a szemléletmódomat teljesen megváltoztattam, nagyon sokat sportoltam. Akkor is sétáltam sok-sok kilométert, amikor nagyon fájt, amikor nehéz napok voltak, de akkor is az onkológusom tanácsa lebegett előttem: amikor a leggyengébb vagyok is keljek ki az ágyból, induljak el és higgyem el, hogy jobb lesz. Ez mindig vitt előre. Azért gondolom, hogy ez lehetőséget ad az embernek, mert akkor így végig tudja gondolni az egész életét és az olyan dolgok, amikért régebben bosszankodott, felesleges energiát áldozott rá, teljesen átértékelődnek. Nem tudok aggódni, nem tudok mérgelődni igazán semmin és mindig meglepődöm az embereken, amikor a semmiségeket is annyira fel tudják nagyítani, pedig régebben én is biztosan ilyen voltam. Éppen ezért, nem is volt baj, hogy ez megtörtént az én életemben, mert egy teljesen új ember tudtam lenni.
5. Mit tanácsolnál egy daganatos betegséggel most diagnosztizált betegnek?
Legelőször is azt, hogy ne essen kétségbe, ez nagyon fontos. Csak a gyógyulására koncentráljon, ne legyen elutasító az orvosokkal szemben, ez a legfontosabb üzenetem. Annyi olyan esettel találkoztam, akik túl későn mentek el orvoshoz, mert addig mindenféle alternatív utakat kerestek maguknak, és mire eljutottak olyan szakemberekhez, orvosokhoz, akik valóban tudtak segíteni, akkor már túl késő volt. Ez a legfontosabb, hogy higgyen nekik. Persze nem mindegy, hogy a beteg hova megy, ajánlott több orvossal konzultálni és olyan centrumokba menni, ahol napi szinten onkológiai eseteket látnak el, rutinjuk van.
Másik fontos tanácsom, hogy… és ezt nem tudom másképp mondani, csak hogy ne hisztériázzon. Annyi ilyen embert láttam a kemoterápia során, hogy még semmit nem kaptak, de már a székben pánikszerűen reagáltak. Azt gondolom, hogy ezt a betegséget méltósággal, türelemmel, alázattal lehet leküzdeni. Úgy kell hozzáállni a kezeléshez, hogy én ezt akarom, mert ha megkapom, meggyógyulok. Ha én állandóan azt szuggerálom magamba, hogy nem akarom és minden porcikám tiltakozik, akkor ez valahol majd meghallgatásra talál. Azt láttam, hogy az orvosok is másképp kezelik az ilyen betegeket, mert nem tudnak segíteni azon, aki nem engedi, hogy segítsék. Hinni kell az orvostudományban, fantasztikus eredmények vannak, a mellrákgyógyítás magas szinten van és ebben is bízhatunk, hogy minden nap többet tudnak. Türelmet kívánok, támogató környezetet, családot és barátokat. Tudjon segítséget kérni, ez is fontos. Kerülje el a szánakozó embereket, nem biztos hogy rosszat akarnak vagy rosszindulatúan közelítenek, én inkább azt látom, hogy az emberek többsége nem tudja hogy viszonyuljon a rákos, daganatos emberekkel szemben. Megváltozott hangon azt mondják, hogy “Jajj, te szegény…hát hogy vagy?”, segíteni akarnak, csak nem tudják, hogyan kell. De ha sok ilyen emberrel találkozunk, akkor őket jobb elkerülni, mert a kezelés alatt álló embernek nem arra van szüksége, hogy sajnálkozó emberekkel találkozzon, hanem a pozitív, vidám emberek társaságát kell keresni. Nem kell állandóan a betegségről beszélni, ne úgy keljünk fel minden nap, hogy ebben élünk. Én elkövettem azt a hibát, hogy beléptem egy olyan facebook csoportba, ahol csak ilyen nők vannak… persze volt jó oldala is, voltak praktikus tanácsok, de az elenyésző volt ahhoz képest, amennyi negatív hatás ért engem ezekben a csoportokban. Az ilyen facebook csoportok bent tartanak minket a betegségben, igazából nem feltétlenül hasznosak. Sőt, inkább azt mondom, hogy törekedjünk arra, hogy napunk minden óráját ne ez a betegség töltse ki. Meg kell próbálni dolgozni, aktívnak maradni. Én például nem voltam szabadságon csak egy-két napot, alapvetően végig dolgoztam és nagyon sok ilyen nőt ismerek, akik azt az utat választják, hogy dolgoznak, mert így nem ragadnak a betegségükben, új impulzusok érik őket, más emberek között vannak, és nem arra gondolnak, hogy milyen nehézséggel kell megküzdjenek. Mindenkinek jó egészséget kívánok, higgyék el, meg fognak gyógyulni.