A daganatos beteg útjának fontos része a prehospitális ellátás. Kik mennek a betegért, ha sürgősen ellátásra van szüksége? Kik lépnek be a házába, látják a környezetüket, beszélgetnek a családjukkal, mondják az első biztató szavakat, válaszolnak először a kérdésekre?

Bíró Tibor-Barna 14. éve egészségügyi szakember, 6. éve teljesít szolgálatot mentőn.

1. Mennyire gyakran kérnek daganatos betegek sürgősségi ellátást, és milyen okokból?

Bár szerényebb szakmai tapasztalattal rendelkezem a kollégáim túlnyomó többségével szemben, mégis körvonalazódni látszik számomra egyfajta ciklikusság. Gyakran a korai panaszok kapcsán találkozunk először a betegekkel, ezen belül találunk eseteket ahol fel sem merült addig a daganatos megbetegedés ténye, más esetekben vannak már jellemző tünetek, kezdeti labor- és egyéb diagnosztikai eredmények, viszont a betegség konkrét típusa és jellemzői nem ismertek vagy igazoltak, nincs egy meghatározott kezelési stratégia. Nagyok sok betegről tudunk, köztük van olyan aki felső légúti érintettség miatt napi rendszerességgel igényli a mentőt, de nem ritkák azok a műszakok sem ahol egymásután több különböző daganatos beteggel találkozunk. Bátran ki merem jelenteni, hogy heti rendszerességről beszélhetünk.
Azok a betegek, akik komplex sebészeti műtéten estek át, rehabilitációjuk során komplikációk léptek fel, létfenntartó szerveik érintettek vagy állapotuk nagyon súlyossá válik, kivétel nélkül sürgősségi esetet képeznek és a mi feladatunk, hogy mihamarabb kórházi ellátásban tudjanak részesülni. Utóbbi legfőképp a betegség végső stádiumára jellemző, ami ellehetetleníti a beteg igényeinek otthoni körülmények közt való kiszolgálását vagy épp életmentő beavatkozásra van szükség.

2. Van-e a betegeknek igénye arra, hogy a gyakorlati segítségnyújtáson kívül a lelki segítségre is figyelj? Gondolok itt bíztatásra, nyugtatásra.

Úgy gondolom nagy segítséget tud nyújtani, ha jó ember- és helyzetfelismerő képességgel rendelkezünk, mert minden eset más megközelítést igényel, minden beteg és család másképp áll az őket érintő problémákhoz és mindenki más elvárásokat támaszt felém az út során, ami az én esetemben átlagosan 30-40 perc. Számomra a legnagyobb óvatosságot a beteggel való kapcsolat és a kommunikáció felépítése igényli, mivel az első találkozás során mérem fel a család és a beteg tájékozottságának mértékét, ezzel párhuzamosan próbálom összerakni az anamnézist és meghatározni a további lépéseket, szükséges beavatkozásokat. Nem ritka eset, ahol a betegnek a család döntése alapján nincs tudomása a betegségéről, hisz ők ismerik a legjobban, valószínűleg okkal döntöttek amellett, hogy megóvják ettől az információtól és ezt nekem maradéktalanul tiszteletben kell tartanom. Semmilyen formában nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy egy rosszul feltett kérdés vagy elhangzó kijelentés legyen részemről az ami a fájdalom és az elkeseredettség alatt amúgy is megtört családot még nehezebb lelki állapotba sodorja. Azok akik tudatában vannak a helyzetnek viszont igénylik a biztatást, szívesen beszélgetnek, azt látom, hogy felüdülésként élik meg a kívülálló és a szakmai megközelítést. A sajnálkozást minden esetben mellőzöm és mindig próbálom megerősíteni a betegeket abban, hogy nem szabad feladni és merjenek remélni.

3. Van, hogy elutasítják a felajánlott segítséget, vagy túl későn fordulnak hozzátok? Szerinted miért?

Személy szerint nem találkoztam olyan onkológiai esettel ahol elutasították volna a segítségünket, olyannal viszont igen, ahol nagyon sokáig nem fordultak szakorvoshoz a nyilvánvaló egészségkárosodás ellenére sem. Idősek körében jellemzőbb, vélhetően a félelem miatt vagy csak egyszerűen nem jól mérik fel a helyzet súlyosságát, szomorúbb esetben nincs aki támogassa őket, magukra vannak utalva és döntésképtelenek.

4. Hogy dolgozod fel azokat az eseteket, amikor már nem tudsz segíteni?

A mi hivatásunk, vagyis a prehospitális sürgősségi betegellátás magába foglalja mindazokat a magasságokat és mélységeket amit hétköznapi emberként soha nem lenne “szerencsénk” megtapasztalni. Aki ezt a hivatást választja annak számolnia kell azon helyzetekkel amelyek soha nem tapasztalt látványokat és érzelmi állapotokat vonnak majd maguk után és melyek nagyon nagy valószínűséggel egy életen át velünk is maradnak. A legfontosabb egyértelműen a szakmai felkészültség, de kulcsfontosságú az is, hogy legbelül miként rendezzük majd magunkban ezeket a tapasztalásokat. A szenvedő vagy haldokló emberek látványát soha nem lehet megszokni de tudunk tenni annak érdekében, hogy folyamatosan fejlődjünk és minél hatékonyabban járjunk el akkor is amikor nem tudjuk a folyamatokat megfordítani de talán elviselhetőbbé tudjuk tenni valaki földi életének a legnehezebb időszakát, pillanatait. Ezek az esetek erős tehetetlenség-érzést generálnak, de mindig arra kell fókuszálni, hogy mi az amit tehetünk a betegért és nem arra, hogy mit nem.

5. Mit tanultál mentősként a daganatos megbetegedésekről, mi az a következtetés amit az évek folyamán le tudsz vonni ?

Mint ahogyan az elején is utaltam rá, még nagyon nagyon messze állok attól amit szakmán belül el szeretnék érni, mint tudásban, mint időtartamban, de az eddigiekre alapozva is az a meglátásom, hogy bármilyen közhelyesen hangzik de a megelőzés és a korai felismerés mindennél fontosabb. A passzivitás nem elfogadott. Azokat az egészségkárosító szokásokat és tényezőket mindenképp vonjuk ki az életünkből, melyek köztudottan a daganatos megbetegedések kockázatát növelik és ha tehetjük, járjunk szűrővizsgálatokra.