December a befelé fordulás, hála, visszatekintés, hit megtapasztalásának hónapja. Ezen gondolattal felvértezve kerestem meg Csabát, aki egyetemi lelkész a marosvásárhelyi Jezsuita Udvarban, hogy meséljen kicsit a hit szerepéről a gyógyulásban, Istennel való viszonyról egy olyan kételyekkel, kihívásokkal teli időszakban, mint amivel egy súlyos daganatos betegség jelenléte jár.
1. Milyen kapcsolatod van daganatos betegekkel, szoktak ilyen nehéz időszakokban hozzád fordulni?
Édesanyám tíz éven keresztül volt a székelyudvarhelyi „Jóreménység” daganatos betegeket támogató csoport vezetője. Ő tanított a legtöbbet a daganatos betegség lélektanáról, és általa ismerhettem meg a csoport tagjait, akik mind rendkívüli, kiváló emberek. Köztük sosem volt az az érzésem, hogy sajnálnom kellene őket. Nagyon jó humorérzékkel, lelki mélységgel rendelkeztek, ami miatt könnyű volt kapcsolódni hozzájuk. Hiteles életerő áradt belőlük, egyszerűség, talpraesettség, és az volt mindig az érzésem, hogy rengeteget tanítanak a kitartásról, az életigenlésről és az összeszedettségről.
2. Miért fordulnak Istenhez a súlyos beteg emberek, milyen kérdésekre keresnek válaszokat általa?
A legfőbb kérdés a „miért?” Olyan kérdés, amire ritkán kapunk választ, míg tetőtől talpig benne vagyunk a krízisben. A válaszok leginkább akkor érkeznek, amikor valaki már túljutott a betegség nehezén és kicsit fel tud lélegezni. Mikor a kritikus pontok után valamelyest normalizálódik a helyzet, több embernél mélyreható változások következnek be: valami letisztul, leegyszerűsödik az életükben, átalakul az értékrendjük, másra, a lényegesebb dolgokra kezd el irányulni a fókuszuk. Nem ölik meg magukat a munkával, és több figyelmet fordítanak a családjukra, a barátaikra. A betegség idején azonban nem mindig érzed, hogy Isten meghallgat téged. Mégis a legtöbbször van egy alapvető bizalom, ráhagyatkozás, ami megtart. Nem látod pontosan, de hiszed, hogy Isten ott van. Emellett nehéz kérdés, hogy a jó Isten hogyan engedheti meg, hogy ez megtörténjen veled, akit szeret. Dühössé, csalódottá válsz. A Szentírásban Jób is iszonyúan kiakad, amikor szinte mindenét elveszíti. Perlekedik Istennel. Ez a legjobb, amit tehet, mert nem fojtja el érzéseit, hanem azzal, ami benne van, a tehetetlenségével Isten felé fordul. Őszintén, kendőzetlenül. Ez ima. Aztán valamit elkezd megérteni abból, hogy Isten teljesen másként gondolkodik, mint az ember, megsejt valamit a Jóisten tervéből. Zsigereiben megtapasztalja a nagyon más, de nagyon igazi és valóságos Istent, aki úgyis tud szeretni, hogy közben az élet nem mentes a nehézségektől. Ez a katarzis, ami egy hosszú folyamat eredménye. Ez kegyelem, Isten ajándéka.
3. Szerinted az orvos legyen a tudomány szószólója vagy nyugodtan hivatkozhat Istenre, az ő akaratára is munkája során?
A kettő között nem látok feszültséget, hisz a tudomány is azt fürkészi, ahogyan a Teremtő Isten mérhetetlen zsenialitással megalkotta ezt a világot. Ennek összefüggéseiből szeretne többet megérteni. A hívő orvos tudatában van annak, hogy az ő látható munkáján, szaktudásán kívül van egy másik dimenzió, ahol Isten adja az életet, az egészséget, ő az, aki gyógyít. Nincs egyedül a rendelőben, mert Isten az, aki a vele szembenálló emberről gondoskodik, akinek egy nagyon személyes terve van az illetővel. Az orvos ezzel az isteni akarattal próbál együttműködni, annak eszközévé válik; azt azonban sosem helyettesíti. Ez nem szakmaiatlanság, nemtörődömség, „az Isten úgyis megoldja” magatartás, hanem bizalom. A bizalom mindennek az alapja, annak hiánya a kiégés. Szerintem az orvos elsősorban nem a szavain keresztül tesz tanúságot, hanem belülről keresi a kapcsolódást Istennel. Vannak helyzetek, amikor megoszthat valamit a hitéből a beteggel, és közben figyeli, hogy az valóban segítség, kapaszkodó a betegnek vagy sem. Idén egy súlyos balesetet szenvedett fiatal orvosa azt mondta a hozzátartozóknak – akik mindenféle terápiát javasoltak szerettük számára –: „Hagyják a természetes gyógyulás folyamatát, hogy Isten is működjön, és próbáljanak szerető, nyugodt környezetet biztosítani.” Volt természetesen terápia, kezelés is, de mindennek az alaphangja egy mély, Istenbe vetett bizalom volt. A lány azóta meggyógyult, újra egyetemre jár. Sokat tanultam belőle.
4. Késő-e valakinek, aki addigi életében nem élt hitéletet, egy rákos betegséggel való szembesüléskor fordulni Istenhez?
Sosincs késő. Ez a kérdés nemcsak a rákos betegekre vonatkozik. Ebben mindnyájan ugyanabban a csónakban evezünk. A hit ajándék. Valaki megkapja, valaki kevésbé, más nem, valaki előbb, más utóbb. Nagyon különböző módon hiszünk. Egyetemistákkal találkozva, akiknél még nem mindig tapasztalom, hogy megnyíltak volna a hit iránt, mindig az a bizalom és nyugalom vezet, hogy remélem, majd valami egyszer csak megmoccan bennük. Ezt a folyamatot papként sem kontrollálhatom, és főképp nem erőltethetem. Az viszont feladatom, hogy ha valakinél megmutatkozik a csírája, azt miként gondozhatom, ápolhatom a lehetőségeimhez mérten. Nagyon szeretem Rabindranath Tagore versét, melyből néhány sort idézek: „A rügyet kibontani nektek nem adatott. Ki tudjátok préselni, ütögethetitek, de virággá átalakítani meghaladja az erőtöket… Aki a csírát kihajtja, az egyszerűen teszi, ráragyog, éltető erejével rostjaiba hatol, és fuvallatára a virág kibontja szirmait.” A fő kérdés, hogy az Isten által kibontott szirmokat hogyan tudjuk táplálni, szépítgetni.
5. Mennyit számít a hit a gyógyulásban?
Több kutatás is igazolja, hogy a kezelések és a gyógyulásba vetett hit hasonló hatékonysággal bír. A hit megerősödésében a barátok, a hozzátartozók kulcsfontosságú szerepet játszanak. Ilyenkor sokan nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel, nem tudják, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek. Emiatt a baráti kör gyakran leszűkül. Alaptétel: nem kell okosat mondani, elég csak jelen lenni. Nem kell bátorítani a beteget folyamatosan, hogy meg fog gyógyulni, és a beszélgetést sem kell folyamatosan a kúrák, a kezelések irányába terelni. Ilyen keretek között nehéz normális beszélgetést lefolytatni. Emellett nehezen is mondja el a beteg, hogy fáj neki, vagy belefáradt, mert mindenki meg akarja menteni. A hit erősödéséhez az is hozzátartozik, hogy nem kell elnyomnom magamban a fájdalmat, a kételyt, a levertséget, mert mindenki gyorsan meg akar vigasztalni, helyre akar tenni. A hit talán azáltal erősödik leginkább, hogy azt érzem: kapcsolatban vagyok, emberek vesznek körül, tartva vagyok a családom, a barátaim, a Jóisten által, akkor is, amikor nekem épp nagyon nehéz.