Dr. Bota-Munzlinger Noémi, családorvos szakorvos, a Pontis Egészségügyi Szervezet tagja. Családorvosként az onkológiai betegek követése mellett rá hárul az a nehéz feladat is, hogy a daganatellenes terápiában már nem részesülő, végstádiumban levő betegeknek segítsen, számukra palliatív ellátást nyújtson, életminőségükön javítson. Ami fejlett országokban a hospice ellátás része, egy multidiszciplináris megközelítést igénylő komplex, lelkileg is megterhelő munka, az nálunk legtöbbször a családorvos vállát terheli. Erről beszélgettünk Noémivel, hogy fiatal szakorvosként hogy éli meg az orvoslás ezen oldalát.

1. Mi volt az első onkológiai pácienssel kapcsolatos életvégi tapasztalatod, hogy élted meg, és ez mennyire befolyásol a továbbiakban, mi számodra a legnehezebb ilyenkor az orvos-beteg, illetve orvos-hozzátartozó kommunikációban?

Az első ilyen esetem családorvosként egy 67 éves, sok áttétes emésztőszervi daganattal hazaküldött, végstádiumú nő páciens volt, édesanya, nagymama, aki már túlhaladott minden kórházi kezelést. Óriási fájdalmai voltak, és a szájon keresztüli gyógyszeradagolás (ugyanígy a táplálék- vagy víz-bevitel) lehetetlen volt. A lánya kétségbeesetten keresett fel, hogy mitévők legyenek, mert már nem tudják etetni-itatni, és a felírt gyógyszereket sem tudja bevenni. Hosszú és nehéz beszélgetés volt a hozzátartozóval, ahol elmondtam a lehetőségeket, közösen felvettük a kapcsolatot a szociális asszisztensnővel, és megterveztük a hátralevő időszakot, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk a haldoklónak a saját otthonában. Ilyenkor számomra mindig nagyon fontos megértetni a hozzátartozókkal, hogy a páciensnek a legnagyobb szüksége a szeretteire van, nyugodtságra, az otthon melegére. Persze mindig elmondom a mentő kihívásának lehetőségét, kiemelve viszont azt, hogy ez a döntés hosszabbítja ugyan a haldokló életét, de a kórházban egyedül lenne, gépek között, és nem biztos, hogy erre van szüksége (természetesen csak akkor, ha az állapota megengedi az otthon ápolást). Ezt a páciens lánya megértette, így végül az otthonában, a gyermekei, unokái körében lelt nyugalomra, ami számomra elégtétel volt ebben a kilátástalan helyzetben.

2. Milyen terveid vannak ezzel kapcsolatban a jövőre nézve?

A végstádiumú betegellátás, a palliáció az orvostudomány egy különálló, nagyon nehéz területe, ami rengeteg felkészülést igényel az egészségügyi személyzet részéről. Sajnos nálunk egy fölöttébb elhanyagolt területről van szó, ugyanis az orvosképzés során mindig arra tanítanak bennünket, hogy hogyan kell a beteg életét megmenteni, meggyógyítani őt, vajmi kevés szó esik arról, amikor már nem lehet egyebet tenni, csak enyhíteni a haldokló fájdalmait. Ezért szeretnék a közeljövőben olyan képzést keresni, ami kizárólag a palliációról szól, úgy medikális, mint emberi, lelki szempontból.

3. Mi a legnagyobb félelmed a jövőre nézve?

A családorvoslásban számomra első perctől nagyon vonzó volt a hosszútávú orvos-páciens kapcsolat, ami bizalomra épül, ahol a pácienseket kerek egészként látjuk és értelmezzük, a családi és társadalmi környezetébe beágyazva. Ez egy nagy előnye ennek a szakágnak, ugyanakkor érzelmileg sokkal megterhelőbb tud lenni, amikor végig kell nézni egy páciensünk szenvedését, el kell engedni őt. Remélem, hogy hosszútávon sikerül majd megfelelően kezelni ezt az érzelmi kötődést, és nem vezet kiégéshez.

4. Van-e valami amiről úgy gondolod hogy változtatni kellene és tudnál családorvosként akkor, amikor a beteg már kikerült az onkós rendszerből mert túlhaladott, nem kezelhető ezért rátok hárul, hogy végigkísérjétek az utolsó időszakban?

Elsősorban az orvosképzésben kellene elinduljon a változás, hogy megfelelően fel legyenek a fiatal szakorvosok készítve a végstádiumú betegek ellátására. Hogy én személyesen min változtathatok? A hozzáállásomon elsősorban, a szakmai felkészültségemen, hogy megfelelő tudással láthassam el ezen betegeket, hogy méltóságteljesen hagyják itt a földi életet.

5. Mi a legnagyobb kihívás számodra az onkológiai betegek ellátásában?

Az onkológiai betegek ellátása önmagában egy nagy kihívás a családorvosláson belül, mert amint már említettem, az orvosképzés alatt kevés szó esik a palliációról. A hozzátartozókkal való kommunikáció különösen nagy figyelmet igényel, ugyanis támaszra van szükségük ahhoz, hogy ott tudjanak lenni a haldokló mellett.